Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-74

14 LXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 1. 1866.) vetkezetesség parancsa nem engedi, hogy visszalépést tegyünk épen akkor, midőn az ellenfél egy közeledő lépést tett felénk. Ha akartunk volna a kormánynyal szakitani: a múltban mindig találtunk volna rá okot; a mig most ürügyet sem találunk arra, Talán nem sokára elérünk a válponthoz, a melynél kénytelen lesz a kormány valódi szándékait előttünk lefátyolozni; s talán e válpontnál a nemzeti becsület fogja követelni tőlünk, hogy ne folytassunk tovább egy oly alkut, mely nem méltó egy nemzethez. (Helyeslés.) Én nem fogok ettől visszariadni; de annyi önzést fentartok magamnak, hogy e szakítás erkölcsi felelősségét az ellenfél nyakába keríthessem. Meglehet, hogy a szakítás még ezen esetben is nyomasztó szenvedéseket fog a nemzetre hozni. Rendületlen nyugalommal fogok e szenvedésekben osztozni , melyeket nem állt hatalmunkban elhárítani; de van egy, a mitől megmenthetjük a nemzetet, s a mitől tartozunk azt minden áron megmenteni, t. i. az önszemrehányás gyötrelmeitől. (Helyeslés.) Vannak, a kik azon nagyszerű változásra utalnak, mely a königgratzi napok óta a monarchia helyzetében történt. Állapodjunk meg, uraim, egy pillanatra e nagy katastrófánál, melyhez hasonlót a világ-történelem alig- mutat föl. Az a muci ö narchia életében minden esetre oly nagy forduló pontot jelez , melyet politikai számításainkból kifelednünk nem szabad. Ausztria egy hét alatt, úgy szólván egyetlenegy csapással megszűnt olasz hatalom, és — a mi eddigi politikájának fő jellem- j vonását képezé — megszűnt német hatalom lenni. Elvben nagy hatalom maradt ugyan, de ez elv a gyakorlati jogfolytonosság teréről egy időre leszorult. E csapásokhoz járulnak még: az alkotmányviszály a monarchia mindkét felében, a financiális zavarok s a népek anyagi kimerültsége, oly bajok, melyek e birodalom regeneratióját még egy hosszii béke áldásai közt is nehéz és sok időt igénylő föladattá tennék; de még nehezebb és még kétesebb sikerű föladattá válik ez azon ellenséges mozgalmakkal és törekvésekkel szemközt, melyek itt-ott e birodalom határain napról napra kihívóbb alakban jelenkeznek. Annyira megnehezült a birodalom helyzete a königgratzi katastrófa által, hogy sokan kétségbe esnek a birodalom jövője fölött; sőt vannak jóslatok, melyek Ausztria vég fölbomlását egy közel jövő eseményei közé számítják. Czél nélküli volna tőlem e jóslatoknak akár bírálatába, akár czáfolatába ereszkednem, miután a politikai számítás soha sem indulhat ki a bizonyosság, hanem csak a valószínűség szempontjából, s csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a kormány s a népek vállvetett erőfeszítésére van szükség, hogy a birodalom e válságból diadalmasan kibontakozhassak. Azonban, ha az érintett jóslatoktól nem lehetne is elvitatni a valószinüség alapját: mi következik ebből ? Legyünk nyiltak és őszinték. Ha az volna föladatunk, hogy boszút álljunk Ausztrián azon sérelmekért, melyekkel bennünket közel negyedfél század óta elhalmozott: úgy a jelen körülmények közt alig tehetnénk egyebet, mint az alkudozások fonalát megszakítani és haza menni, (Helyeslés) hogy Ausztria, ha nem is ma vagy holnap, de minél előbb elvérezzék önverte sebei alatt. A kiket azonban nem a boszú politikája vezérel, hanem egy magasabb és nemesebb eszme, mindenek fölött pedig nemzetünk fentartása, megmentése bármely körülmények közt. (Zaj a bal oldalon) a kik politikai számításaikban megállapodva azon eshetőségnél, mely Ausztria szétbomlásával netalán beállhatna, azon kérdést intézik magokhoz: et quid tunc? azok nem íogják Sámson politikáját követni s az épület oszlopait halomra dönteni csak azért, hogy velünk együtt a gyűlölt ellenség is a romokban találja halálát. (Helyeslés.) Quid tunc? E komoly kérdés állja utunkat, feleletet követelve tőlünk, mielőtt a követendő irányra nézve magunkat elhatározhatnók. E kérdéstől amúgy egyszerűen nem menekülhetünk. Ha valaki engem biztositna arról, hogy az esetre, ha Ausztria széternyed, az európai diplomatia, vagy a győztes hatalmak, e geographiai területen, melyen élünk, nem fognak egy új creatiohoz folyamodni, hanem egyszerűen visszaállítják a magyar birodalmat, azt, melyet Ausztria saját szerencsétlenségére is megbontani segített: akkor a szakitás politikáját érteném. Ámde'ily biztatást nehem nem képes senki nyújtani; azok után pedig, a mik Európában csak e század alatt is az európai diplomatia befolyása által, vagy befolyása ellenére, történtek, e diplomatia bölcseségében vagy jó akaratában oly kevés garantiát találok, hogy én részemről nemzeti bűnnek tartanám, ha jövőnk reményeit ily ingatag alapra fektetném. (Helyeslés.) Én azon szerényebb mérvű optimisták közé tartozom, kik előtt az, hogy, Ausztria netaláni szétbomlása esetén. az európai diplomatia Ausztria elejtett hivatását Magyarországra ruházza át, csak akkor tűnnék föl a valószinüség derűjében, ha azon pillanatban, melyben a katastrofa bekövetkeznék, az európai diplomatia eló'tt egy compact, reintegrált Magyarország állana itt, melyet bármely hatalomnak is lehetetlen, vagy legalább bajos volna ignorálnia és mellőznie. (Helyeslés.) Ebből tehát mi következik ? Az . hogy nemzetünkre nézve életkérdés, s minden törekvésünket oda kell irányoznunk, hogy hazánk mielőbb állami szervezetének birtokába jusson. (Helyeslés.) És e vezérelv az, mely szemem előtt lebeg mindazon kérdések körül, melyek e komoly napokban