Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-74

LXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 1. 1 866.) 13 rúdja körül, s őrködjetek a fölött, hogy a hajó ezentúl jobban és helyesebb irányban vezettessék !" — eddig már minden kéz a szivattyúkon állna. (Helyeslés.) A leirat hü tükre azon erős tusának, mely a kormány keblében két ellentétes érzelem közt uralkodik : egyike ez érzelmeknek a szivós ragaszkodás a múlt édes hagyományaihoz; a másik a kényszerűség leverő érzete, egy uj politikát inaugurálni. A leirat élő tanúsága annak, hogy a küzdelemnek még nincs vége, hogy a kormány megszeretne egyet-mást lealkudni a jövő követelményeiből s viszont egyet-mást megtartani a múlt ereklyéiből, vagyis a kormány óhajtana egy szebb jövőt, ele úgy, hogy ez tulajdonképen ne lenne más, mint feltámadása a múltnak. A leirat a magyar felelős kormány kinevezését, vagy a mi ezzel egyértelmű, hazánk állami önállóságának tettleges elismerését, a közös ügyek végleges szabályozásának föltételeihez köti, holott állami önállóságunk a pragmatica sanctió értelmében oly jog, mely bennünket föltétlenül megillet, melyet bármi feltételhez kötni hagynunk annyit tenne, mint eltérnünk a pragmatica sanctiótól, mint állami önállóságunknak uj jogalapot keresnünk, s ez által elismernünk, hogy azt az eddigi jogalapon hibásan és alaptanul követeltük. Ezzel föladnók a jogfolytonosságot, a mi az alkotmányosságnak alapelvét képezi; föladnók azon talapot, melynek hiányában a legszebb alkotmány is a hatalom szeszélyétől és kegyelmétől függ. De azon kivül, hogy ki nem elégítő a leirat, nagyon hibásnak tartom a kormány logikáját is, mely azon átvonul. (Halljuk! Halljuk!) Az eddigi lazább kapcsolat is hazánk állami önállóságát folytonosan elnyeléssel fenyegetvén : mint remélheté a kormány, hogy a jogaira féltékeny nemzet hajlandó legyen szorosabb szövetkezésre, még mielőtt állami önállóságának legpraegnansabb kifejezését s egyszersmind legerősebb biztositékát, a parlamenti kormányt vissza nem nyeré ? És ha a leiratnak a közös viszonyokra vonatkozó oraculumszerü szavai alatt a közös viszonyok rendezésének oly értelmezése rejlenek, mely a mi fogalmainktól eltér : mint teheté föl a kormány a nemzet józanságáról, hogy állami önállósága tettleges visszaállításának föltételéül épen oly valamit fogadjon el, a mi állami önállóságát ezentúl még inkább fenyegetné *? Ha azon mysteriosus szavakba foglalt kivánalmak alatt csakugyan oly irány lappang, mely a mi irányunktól különbözik: akkor a kormány épen azt tűzi ki föltételül, a mi ellen a nemzet védvet keres és követel; ha pedig az oraculum ugyanazt érti, a mit mi akarunk érteni: akkor mi ok volt arra, hogy a nemzet törvényes követelményeinek teljesítése elnapoltassék, a közbizalom megingattassék s a kiegyenlítés sikere koczkára tétessék? (ügy van!) Megvallom, e logika megfoghatatlan előttem. S van még egy a kormány eljárásában, a mi szintily éles ellentétben áll a logika törvényeivel. Azt mondja a leirat — s ezen része előtt elismeréssel hajlom meg — hogy az 1848-ik évi törvényekben netalán szükséglendő módosításokat a felelős minisztérium által akarja inditványoztatni. De hiszen az nyilt titok minden gondolkozó fő előtt, hogy a közös viszonyok szabályozása többé kevésbbé implicite magában foglalja az 1848-ik évi törvények módosítását. Ha tehát a kormány szintoly komolyan veszi ezen igéretét, a mily ünnepélyes alakban ez velünk közölve lett. hogy a közös viszonyok kérdése mielőbb s mindkét félre nézve megnyugtató megoldást nyerjen: akkor épen a kormány azon pro grammjánál fogva, hogy a törvények módosítását már a felelős kormánynak kell indítványoznia, a magyar felelős minisztériumnak már ma ott ama padokon kellene helyet foglalnia. Ez az én véleményem a kormány hibás és következetlen eljárásáról. De azért, t. ház, mivel a kormány tévutakon jár, nem következik, hogy mi is kövessük botlásait; a kormány következetlensége nem ment föl bennünket a politikai morál törvényei alól, a politikai morál egyik fő törvénye pedig a következetesség. Mi egy 67 tagú bizottságot alakítottunk oly utasítással, hogy az a közös viszonyok rendezésére nézve adjon javaslatot a ház elé. E határozathoz hű maradt a ház még a marczius 3-dikai leirat után is, mely a nemzet jogos követelményei ellenében oly merev álláspontot foglalt el s mely a deczemberi trónbeszéd üdítő hatása alatt éledni kezdett reményeinket egy csapással tönkre tévé. Vajon mi okunk volna most arra, hogy e határozatot visszavonjuk? A legújabb leirat erre nem kölcsönöz semmi indokot, sőt ez, a korábbi leiratokhoz képest, oly közeledést árul el a kormány részéről, hogy az, ugyanazon erőfeszítéssel, melylyel ezt tévé, akár a felelős kormányt is kinevezhette volna. (Derültség.) A kinek még emlékében vannak az 1861-diki leirat ezen szavai: „Az 1848diki törvényeket soha nem fogom elismerni;" s a ki megfontolja, hogy még a tavalyi trónbeszéd is az 1848-diki törvényeknek csak alaki érvényességét ismeré el: az nem hunyhat szemet azon tény előtt, mely a legújabb leiratban nyilvánul, azon fontos tény előtt, hogy a fejedelem ünnepélyes elismerése már most ama törvényeknek nem pusztán alaki érvényességére, hanem beltartalmokra is kiterjed, midőn nyiltan a felelős kormány életbe léptetéséről szól, a mi ellen eddig a döntő körökben szent borzalom uralkodott. Nem, uraim, a kö-