Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.
Ülésnapok - 1865-99
254 XCIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 5. 1867.) kintetbe vételével határoztatott, hogy . . ." stb. ( (Helyeslés.) Elnök: Méltóztatik a tisztelt ház elfogadni ? (Jobbról: Elfogadjuk! Balról: Szavazzunk!) Méltóztassanak tehát azok, kik a fölolvasott bevezetést elfogadják, fölállani. (Megtörténik.) A ház többsége a fölolvasott bevezetést elfogadja. Most következik a többi pont. Tóth Vilmos jegyző (olvassa a miniszteri határozatijavaslat 2-ik pontját.) Tisza Kálmán: T. ház! Már tegnap is volt szerencsém nyilvánitani, hogy én magában a mostani határozatban kivánok némelyeket kifejeztetni. Erre vonatkozólag most leszek bátor mindjárt fölolvasni módosítványomat. Én azt hiszem, t. ház, j midőn ilyen, valóban nagy tehernek az országra J rovásáról van szó, ha a kénytelenség miatt azt elkerülnünk nem is lehet, kötelességünk megtenni mindent egyfelől az iránt, hogy a mit esak a körülmények engednek, mindenben törvényes legyen az eljárás, másfelől úgy intézkedni, hogy a mennyire lehet, ezen teher mindig igazságosan és igy könnyebben elviselhetó'leg legyen a népre kiróva. A második szakaszt tehát igy óhajtanám szerkesztetni: „Az ujonczáílitás közelebbi föltételei a minisztérium előterjesztése folytán később, mindenesetre azonban a hazai törvények s a törvényes gyakorlat szellemében, és akként fognak megállapittatni, hogy az ország által megajánlott ujonezok csak a magyar ezredekbe osztassanak be." A törvényesség szempontján kivül vezet engem ezen módositványnál az is, hogy — a mint bizonyosan igen jél méltóztatnak tudni — a magyar törvényes gyakorlat több tekintetben eltért, még pedig előnyösen tért el attól, a mi mostanság volt gyakorlatban. Jelesen, hogy többet ne emiitsek : a most elmúlt rendszer idejében a megváltás volt behozva, melynek eredménye az volt, hogy mig a vagyonosabbak lefizették a váltságdijat, mi, az Isten tudja, hová fordíttatott, addig a megváltott helyett, más szegény családok gyermekei besoroztattak, a mi mint szembeszökő igaztalanság természetesen mindeniknek elégedetlenségét okozta; holott a régi magyar törvényes gyakorlat szerint csak a helyettesítés volt megengedve, azaz, ha valaki a katonai szolgálat alól magát mentesittetni kivánta, állithatott maga helyett mást, de nem menekedhetett meg más szegényebbnek rovására. Továbbá tudjuk, hogy a mostani gyakorlat szerint nagyobb kerületenkint vettetett ki a kiadandó ujonezok száma, minek az lett a következése, hogy gyakran valósággal az egyes elöljárók Önkénye szerint egyes községekből mind elvitték a fiatal embereket, mig más községekben mind otthon maradtak. Hogy ez minő igazságtalanság, s hogy a régi gyakorlat ennél mennyivel helyesebb volt, mely szerint az egyes községek tartoztak a nép száma szerint rajok eső részt kiállítani: bővebben indokolni nem szükséges. Többeket is hozhatnék föl; de a t. ház figyelmét továbbá nem kívánván fárasztani: egyszerűen módosítványomat ajánlom. Jókai Mór: Tisztelt képviselőház ! Azon kérdésre, hogy kell-e Magyarországnak és rögtön kell-e fegyverkezni ? csak igennel válaszolhatok; s ha ezt jelenti a miniszteri előterjesztés, szavazatommal hozzájárulok. Az indokokat, miként fegyverkeznünk szükséges, nem meritem a bizottság előadásából: köztudomásúak azok. Napjainkban a diplomatia nem mysterium többé, s a politika nem monopólium. Egész Európa fegyverkezik, még a neutrális Schweiz is; ily időben Magyarország sem fogja magát huzamosb ideig csupa fáklyás zenékkel és illuminatiókkal megvédhetni. Azért nem is beszélek, bármily háládatos tárgynak kinálkozzék is, az örök béke áldásairól, a mi vérünk kíméléséről. A béke bizony mindnyájunk előtt kedves, s az elvérzés nem kívánatos; de mikor a harczolás kötelességül áll előttünk, akkor egy szívvel és akarattal ott kell lenni mindenkinek, kinek Isten ép szivet és kart adott. Az örök béke nem függ tőlünk: rég forrongó európai kérdések vég kitörésökböz közelítenek, s hogy azoktól magunkat készületlenül ne hagyjuk találtatni: az ránk rótt kötelesség; nem más. Volt idő, midőn a magyar nemzet óriási erőfeszítésre volt képes, midőn egy évben 200 ezer, és tiz hó múlva ismét 50 ezer ujonezot szavazott meg az országgyűlés, és a fiatal hadseregnek is a régi kipróbált katonaság képezte a tömöritő magvát. Ha ily veszély fenyegetné hazánkat, hiszem, hogy hazánk mai fiatalsága sem lenne kevésbbé lelkesült, mint volt a húsz év előtti. Többen azon képviselőtársaink közül, kik az ujonczállitást egyátalában és elvben is ellenzik, épen igy aggodalmaskodtak az ujonczáílitás elvi megszavazásakor 1848-ban, midőn az akkori minisztérium kivánta a háztól. 8 kérdem tőlök. ... (Közbeszólás: Csak egy volt!) Tehát csak azon képviselőtársamtól kérdem: ha akkor a ház az ő aggodalmaira hajlik és a fegyverkezést elhalasztja, nem lett volna-e kénytelen a magyar nemzet a békét oly áron vásárolni meg, hogy ellenségei legkisebbikének adja meg magát? Hogy ezt nem | tette, igaz, hogy sok ember életébe került; de az egyes honfiak életének árán európai életet szerzett magának az ország, s az akkori nagy véráldozat nélkül ma nem beszélne senki arról, hogy „van Magyarország." (Élénk tetszés.) Ámde teljes mértékben osztom azon képviselőtársaink aggodalmait, a kik biztosítékokat akarnak birni az iránt, hogy a fegyverkezés Magyarország és a magyar trón érdekében történjék,
