Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.
Ülésnapok - 1865-77
102 LXXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. A (Decz. 5. 1866.) Szép hangzású e szó, ez eszme, e gondolat! Elbájolt talán ezúttal is bennünket, s ennek tulajdonitható, hogy a vita eddigi folyamán ellenvetésre nem talált. Ki ne emlékeznék közülünk örömmel p. o. a Nagy Lajos korabeli magyar birodalomra, s ne volna hajlandó ama dicső múlt visszatérése reményével csüggni a jövendőn? En azonban csodálom, hogy ezen eszme épen most és azon részről lett kimondva, s csodálom, hogy a t. képviselő ur ezen velem együtt nem csodálkozik. Ily válságos időkben, mint a mostani, azon részről én még mindig azt hallottam hangoztatni, hogy Magyarország Ausztriától külön fen nem maradhat, addig áll, mig ez létezik, s ha ez bukik, Magyarország sem lesz képes önnönmagát fentartani. Lehető lesz-e tehát ez épen mostan, midőn — a mint a jelek mutatják — a jelen kibéküléssel, ha azt érjük, szorosabban kapcsolódunk Ausztriához ? — A jövendőt ép oly kevéssé tudhatom, mint t. képviselő ur, azért csak a múltból veszek és merítek tanúságot. Nem megyek följebb, mint a „vitám et sanguinem"-féíe — nem tudom másként nevezni —' hatásos parádé jelenetéig. Ha ott nem a lelkesedés és a magyar becsületre való hivatkozás által felköltött könyörületesség ragadta volna csupán őseinket, hanem a haza külön érdeke s nemzeti létünk erősbülése szintén szemmel lett volna tartva: őseink tán nem eresztették volna el a fonalat, a midőn bogot köthettek vala azon, s mi most épen annyival volnánk erősebbek, a menynyivel gyöngébbek vagyunk. (Bal felöl éljenzés.) Épen a mostanihoz hasonló válságos pillanatokban kellett nekünk mindenkor előlépnünk, odaadás és önfeláldozásunk által megmenteni a veszendő ügyet, saját magunk romlására vezető magunk gyöngitésével. Mindannyi esetben az volt mondva, és elhittük, hogy ráérünk saját ügyeinket azután rendezni, ha legyőztük a közös ellenséget ; hogy ráérünk a kormány és magunk között majd csak akkor egyezkedni, ha külveszély nem fenyeget. Most még ennél is többet követelnek tőlünk. Ezért nem hiszem, hogy ha a kibékülés mostan jelzett útján haladva, bekövetkeznék Ausztria szétmállása, mi itt compact magyar birodalomként azontúl is létezhetünk. A közös ügyek \ mostani alakban követelt elintézése okvetlenül közös sírba visz bennünket Ausztriával. Most sem , lenne különb sorsunk, ha az osztrák birodalmat önfeledten, jogaink áldozásával igyekeznénk uj erőre hozni alélt helyzetéből. Mint mindig, most is úgy járnánk Ausztriával, az ausztriai kormánynyal, mint a tátos gyermekével az anya. A tátos gyermek, a rege szerint, két sor foggal jő világra és anyja fejére nő, s az anya nem bir vele: mert mig a tátos ereje folyvást nő és gyarapodik, az anyáé ugyanazon mértékben fogy. így vagyunk mi is Ausztriával: kisegitjük a veszedelemből, kibékül velünk a maga szokott módja szerint, mely kibékülés csak látszólagos, és bennünket mindiggyengít; az elsatnyult fejünkre nő, s minden erő> melyet az egyesülésből mi is várnánk, őbele szivárog által. Nem azért hozom én ezt föl, mintha egyezkedni nem akarnék ; sőt azt mondom, hogy béküljünk ki Ausztriával, csakhogy oly föltételek alatt, melyek a kellő biztosítékokat nemzetünknek fentartják, és ezen biztosítékok ne legyenek puszta fictiók. A kibékülés ne tegye tönkre állami fenmaradásunkat és létünket : mert különben ismét mi leszünk a tehetetlen anya, ki kebelén növelte háládatlan gyermekét. A múltban legalább, Ausztria sohasem gyakorolta irányunkban se a nagylelkűség, se a hála erényeit. Országunk negyedfél százados történetéből meríthetjük e szomorú tanúságot. (Helyeslés.) En ezt így látom ésigy fogom föl. Horvát Boldizsár képviselő úr beszédében találok egy bibliai képet, melyet érintenem kell még azon csillapító helyreigazítás után is, melyet megnyugtatásunkra tett — s épen az ő mentsége érdekében, miben az imént Detrích képviselő úr is segítségére volt, kell azt érintenem, s a szomorú igazság kiderítése végett kiegészítenem. Sámsont hozta föl, s azokat, kik az ő politikáját akarnák követni, s mint ő, ellenségeit a philisteusokat magával együtt, úgy ezek is kidöntve az oszlopokat, a romok alá ellenségeiket magokkal együtt elteméinek. Irigyleném a t. képviselő úr szemüvegét, ha azon ily sámsoni erőt tudna fölfedezni bennünk vagy nemzetünkben. Én a magamén keresztül nem tudom azt föltalálni. Inkább azt hiszem azonban, hogy ő nem fegyverzett szemének tulajdoníthatja e látomást, hanem azon nagyon sokszor igaz körülménynek, hogy ha az ember szónoki kothurnusban jár, rendesen nagyot szokott lépni. (Derültség, éljenzés a. bal oldalon.) Sámsonnak felesége volt Delila. Mi negyedfélszáz éves házasságban élünk az osztrák kormánynyal. (Derültség.) Sámsonnak a hajában volt ereje és haját Delila levágta; a mi Delilánk bennünket már régen megnyírt, megkoppasztott, (Derültség) nekünk nincs többé erőnk arra — mint Sámsonnak nem volt, míg haja ki nem nőtt — hogy az épületet oszlopaival együtt magunkra döntsük. (Helyeslés a bal oldalon.) Hogy is mondhatnák tehát, hogy mégis mi akarnók a tetőzetet, melyet az absolitismus oszlopai tartanak, magunkra szakítani, és ekként boszuból megtorolni a bécsi politikát ? Nem mi leszünk azok, ha ama tetö'zetnek be kell omolni, kik oszloprengető erőnkkel — a mi nincs — azt magunkra s elleneinkre ontjuk, hanem az igazságos Isten nehezedő haragja, és azon kéz, mely hajdan Balthazár király elé a falra irá a vészjósló szavakat. Nem aka-
