Képviselőházi napló, 1865. I. kötet • 1865. dec. 14–1866. marczius 24.

Ülésnapok - 1865-29

XXIX. ORSZÁGOS ÜLÉS. 293 a nemzet kivánalmának, az állam szükségének, előbbre viszi-e a nemzet felvirágzását ? egy szóval: alkalmatos-e arra, hogy a nemzet politikai életét támogassa és továbbra kifejtse ? I)e midőn már meghozott törvény meg- vagy meg nem tartásáról van szó , az opportunitással igen, de igen nagyon kényesen kell bánni. (Helyeslés.) Azt tapasztaltam, hogy sokan az opportunitás szót akkor használják a már meghozott törvények meg nem tartására nézve, ha a törvény nem szól mellettök; tehát ellentétbe teszik a positiv fennálló törvénynyel, sőt a jelen esetben egy jogilag fenn­álló alkotmánynyal. (Helyeslés.) íme a világ egyik legelső szabad népe, a haj­dani Róma, állami virágzásának korszakában felál­lította a dictaturát, mint elvet: ez nem volt egyéb, mint az opportunitás eszköze, midőn az állami, a polgári szabadságot meg kellett menteni. A tör­vény fölfüggesztetett és diotator kezébe adatott. De kérem, uraim, ez csak hat hónapra történhetett, to­vábbra nem; oly opportunitás, mely 17 évig tart, s melynél még azután is azt tanácsolják nekünk, hogy tartsuk meg és fogadjuk el továbbra is, (Za­jos helyeslés és taps) az ily opportunitás czélszerű nem lehet: mert hogy az opportunitás czélszerű legyen, szükséges, hogy tovább ne tartson, mint a meddig a czél: az ország, az állam megmentése, mulhatlanul megkívánja; (Éljenzés) szükséges, hogy az a jogokat el ne törülje, hanem, hogy annak meg­szűntével azonnal ismét életbe lépjenek a jogok. Oly opportunitás, mely mindezekre nem vigyáz, épen nem opportunitás; hanem — saját nevén ne­vezve — absolutismus. (Ugy van !) Az opportunitást szemben a törvénynyel igen nehéz megvédeni. A „quid juris" látszik a törvény szövegéből, mutatja azt a gyakorlat, s érti rendesen minden ember — kivált közdolgokban. A „quid consilii" rendesen a politika mezején tapogatózás. Igen nehéz nagyon gyakran megítélni, hogy mi a valóságos „quid consilii;" igen nehéz azért, mert annak minden tényezojét,kivált korunkban, igen ne­héz 'ismerni. Példát hozok fel: 1847-ben összejött a pozsonyi országgyűlés; ta­nácskozott Magyarország közügyeiről — épen nem magának a constitutiónak alapelveiről, hanem ta­nácskozott az administratio kérdéséről. Alakultak pártok, különfélék voltak a nézetek; a legelőbbre látó politikus is Magyarországban legfeljebb csak azon combinált volna, vajon egyiknek lesz-e több­sége, vagy a másiknak, és ha igy vagy ugy dől el a dolog, mennyi kárt, mennyi hasznot tesz a köz­igazgatásnak. (Derültség.) Azonban százmértföld­nyire megtiltanak egy lakomát; Francziaországfegy­vert fog, forradalom lesz — és két hónap múlva az egész magyar alkotmány át van alakítva más­ként, és pedig ugy, a hogy előbb el sem kezdek, még róla nem is álmodtak. Tehát az opportunitást oly körülmények idézték elő, melyek az ember előtt tudvanem lehettek. És hogy mennyire tévedaz opportunitási poli­tika, arra ismét példákat hozok fel: Szomorú esemé­nyek voltak az 1848-dikiak. A harcz bevégeztetett. A nyugalom helyreállt. Nem volt, ki O Föísége fegyveres erejének ellen tudott, vagy ellen mert volna állani. Az a kérdés forgott fenn, mi történ­jék ? — A jog Magyarország irányában azt paran­csolta volna, állittassék helyre a magyar alkot­mány ; és ha valamelyik része hiányos, vagy O Fölségének nem tetszik, mert más kifogása van el­lene, változtassanak meg. Előállottak az opportu­nitás emberei, és azt mondták: „Nem, uram! Igaz, hogy jogilag ugy kellene történnie, de a „quid consilii" parancsolja, hogy alalakits ezen biroda­lomból egy nagy központosított egységes biro­dalmat. " O Fölsége hallgatott az opportunitás politiku­saira. Tiz esztendeig folyt ezen opportunitási poli­tika, minő sikerrel — azt tudjuk! Számos állam­adósság és seregeink vitézsége daczára is egy pro­vincia elvesztése lett az ára. Hiszi-e valaki, hogy azon urak eltalálták az opportunitási politikát ? Hi­szi-e valaki, hogy az jobb volt, hasznosabb volt mind 0 Fölségére, mind a birodalomra nézve, mint lett volna a jog politikája ? O Fölsége maga is be­látta, sőt mondhatni, érezte, hogy ezen politika, me­lyet az opportunitás akkori emberei tanácsol­tak, nem vezethet czélhoz. Elmondta, hogy ő más útra akar térni, hogy nem akar absolut uralkodni, hanem ad constitutiót. Előálltak ismét az opportu­nitás emberei — nem azok, de mások (Derültség), de mindenesetre az opportunitás emberei: „Uram, a jog azt kívánja, hogy az 1848-ki törvényeket állítsd helyre, és azon állapotot, melyet azon törvények megállapítottak; azonban ez nem lesz opportunus ; tegyünk másként; visszamehetünk talán a régire; eltörülhetnők egy részét az 1848-ki törvényeknek." Arra csinálták az októberi diplomát, mely az opportunitás munkája, s némely országoknak ta­lán hasznos is lehetett, de Magyarországra nézve nem volt áldásos. Ez volt második lépése az opportunitásnak. 0 Felsége látta, hogy az októberi diploma nem elégíti ki népeit. Előállott az opportunitás egy harmadik embere, és megcsinálta a februáriusi pá­tenst. Azt mondta: „Szépen csendesen elérjük mind­azt, mit milliókkal és nem tudom mennyi fegyve­res katonával nem tudtunk elérni, a szabadság paizsa, vagyis inkább a szabadság álarcza alatt." (Zajos helyeslés.) A következmény megmutatta, hogy az oppor­tunitás ezen embere is hibázott.

Next

/
Thumbnails
Contents