Képviselőházi napló, 1865. I. kötet • 1865. dec. 14–1866. marczius 24.

Ülésnapok - 1865-27

252 XXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. hozza önmagával azt, ki mindkettőt elfogadja: ez, ugy hiszem, kétségtelen. Azonban, uraim, az ellenmondás oka nem Komárom város t. képviselője. Hogy ily ellemnon lásba kellé magával jönnie, annak oka, szerény vélekedésem szerint, magában a helyzetben és az azt nagy részben teremtett magas trónbeszédben van. Mert ha nem csalódom, egyikét úgy, mint a másikát arra lehet alapítani, egyike úgy, minta másika abban gyökerezik, és nem lehet azt minden részleteiben fölfogni és érvényesíteni a nélkül, hogy épen ez által részesei, osztályosai ne legyünk a benne levő ellenmondásnak. Ez ellenmondás kiderítése az többek között, amire ezélzok, ugy levén meggyőződve, hogy ha csak az ellenmondásnak valódisága egyszer ki lesz derítve, lehetetlen az ellenmondó határozmányok egyikéhez ugy, mint másikához ragaszkodni akarni, és pedig lehetetlen azért, mert az ellenmondó ezt épen kizárja. Hogy ezt földeríthessem, legyen szabad a magas trónbeszédnek csak azon tételére hivatkoznom egyelőre, mely az ellentétes kiindulási pontokkal, tudniillik a jogvesztéssel és a merevnek mondott jogfolytonossággal szemben, a pragmatica sanctiot ugy fogadja el alapul, mint a mely e két ellentétes határozmánynak, mintegy magasabb valami-, fölötte áll. Innen van azután, hogy a jogfolytonosság elvének ugyanazon mértékkel mér, melylyel mér a jogvesztésnek, és viszont. Pedig épen, mivel a két elv, jogfolytonosság és jogvesztés, ellentétes, úgy vagyok meggyőződve, hogy egyiket föladni lehetetlen a nélkül, hogy el ne ismerjük a másikat; viszont ezt elismerni nem lehet a nélkül, hogy teljesen föl ne adjuk amazt. S valóban is, mivelhogy a jogfolytonosság elvének elismertetése helyett, csak az lett beismerve, hogy az alaki törvényesség tekintetében 1848-iki törvényeink sem eshetnek kifogás alá, tettleg és a valóságban a beismerés után is csak ott vagyunk, hová bennünket a jogvesztés elmélete juttatott volt. Ennélfogva igaz, hogy a pragmatica sanctio álláspontjára nem lehet jutni a nélkül, hogy a jogfolytonosság elvét el ne fogadjuk, mig viszont ennek elfogadása nélkül nem lehet feladni a jogvesztést. A ki határozott akaratot tanúsít, mint tanúsított Felséges Urunk az iránt, hogy kiindulási pontul a pragmatica sanctio vétessék, annak lehetetlen egyúttal e jogfolytonosság elvét is egész teljességben, nem esak elvileg és elméletben, de egyszersmind tettleg és a gyakorlatban el nem fogadni. .Vizsgáljuk. Hiszen a pragmatica sanctio bennünket nem arról biztosít, hogy egyik vagy másik törvényünk, mint például az 1848-aknak, alaki törvényessége kifogástalannak lesz majd elismerve, hanem arról biztosit, hogy kormányoztatni nem fogunk másként, mint törvényeink, és pedig nem csak az akkorig már meghozottak, hanem, mint nyíltan mondja, az azután hozandók szerint. Én tehát nem osztozom azok nézetében, kik ezen törvények alaki törvényességének elismerésével már a jogfolytonosság elvét is elismerve látják; sőt ugy vagyok meggyőződve, hogy annak tagadása épen ezen elismeréssel kezdődik. Igenis, kérem, mert addig, mig egy bizonyos törvénynek alaki törvényessége kérdésben van, addig végre nem hajtása e törvénv el nem ismerésének sérelme ug'van, de nem a jogfolylonosság elvéé. A jogfolytonosság sérelme csak ott kezdődik, hol a kérdéses törvénynek végrehajtása megtagadtatik, bár kifogástalan törvényül el van ismerve. (Helyeslés.) Épen azért tehát, mert a jogvesztés elvét e nélkül, hogy a jogfolytonosság de verő elfogadva legyen, föladni nem lehet; épen azért, mivel Urunk Királyunk ezen elvet — mint mindnyájan hálás köszönettel elismerjük — föl akarja adni: úgy vélem, a logikai következés hozza magával a jogfolytonosság elvének teljes és tökéletes elismerésének szükségét. E szükség hason világossággal tűnik ki akkor is, ha meggondoljuk, hogy Urunk Királyunknak határozott akarata a pragmatica sanctio alapjára helyezkedni, mi pedig a jogfolytonosság elvének tényleges és gyakorlati elismertetése nélkül szintén lehétlen, mivelhogy, mint mondám, hazánknak az addig hozott, és az ezután hozandó törvényeink szerint leendő kormányoztatását biztosítja. De van még egy más pont is, melyre figyelmeztetni kívánok. Urunk Királyunk magas trónbeszédében azt mondja, hogy a közös ügyeknek s miként kezeltetésüknek kérdése nem anyagi vagy erkölcsi kényszer fegyverével, hanem a kölcsönös értesülés és a szükség érzetéből folyó meggyőződés alapján oldassák meg. Ámde az erkölcsi kényszer teljes nyomasztó súlyával nehezednék ránk, ha csak a között lenne választásunk, hogy fogadjuk el netalán az oly módozatokat is, melyek nekünk megnyugvást nem adnak, vagy ha ezt tenni nem akarj uk,lássuk alkotmányunkat folyton fölfüggesztve. Hiszen ez a legnagyobb erkölcsi kényszer, melyet ránk gyakorolni lehet. Ezt pedig O Felsége határozottan mellőzni kívánja: és azért, ugy hiszem, csak helyesen járunk el, ha a magas trónbeszéd egyes tételei közt különböztetünk, elválasztván azokat, melyek félreismerhetlenül Felséges Urunk akaratául vannak felállítva, azoktól, melyek egyet vagy mást, ezen akarat érvényesítésének úgy vélt föltételei és eszközei gyanánt, követelnek. Amazok közé számítom azon nemes elharározást, alkotmányosságot biztosítani a birodalom egészének, tehát a lajtántúli félnek is, valamint azon legmagasb akarat kifejezését is , hogy a pragmatica sanctio j alapján rendeztessenek el a vitás kérdések. Ellenben I minden egyebet ugy tekintek, mint ezen czélokra