Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-39

72 XXXIX. ülés 1861. június 7-kén, mennyire nem fölösleges; nem az osztrák, hanem egy nemzeti kormány kezében. Ezt bár leghívebb papja a katholika egyháznak, mint nemzet képviselője el nem hallgathatom. (Helyes!) Miután pedig Ferencz József az ország híre s tudta nélkül nagybátyja trónjára lépvén, 1849-ki marczius 4-én birodalma részére kiadott Chartában vagy is octroyrte Verfassung-ban az ország területét diplomatice feldarabolta, az országot alkotmányos önálló lététől megfosztotta, és az osztrák birodalomba beolvasztotta, a nemzet képviselői feljogosítva érezték magukat megszakitottnak nyilvánitani a pragmatica sanctionál fogva az ország és uralkodó ház között fönálló viszonyt, az ország milliói többségének viszhangjával. (Rendre, rendre!) Elnök: (közbeszólva) Csak egy kérdést vagyok bátor a t. képviselő úrhoz intézni. Ha előadását ugy méltóztatik tekinteni, mint teendő módosítványának indokolását, senkinek sem lehet ellenszólása; de ha at, képviselő ur netán az általános tárgyalásra akarna vissza menni'; akkor meg kell jegyeznem, hogy az már be van zárva. (Helyes!) Bobory Károly: Nem megyek vissza az általános tárgyalásra; (Elnök: halljuk tehát!) én csak a 12 évi szenvedéseknek eredetét akarom megemlíteni. (Felkiáltások: Rendre, csak a tárgynál maradjunk !)> Elnök: A tisztelt képviselő ur hozzátételt kivan javaslatba hozni a tárgyalás alatti szakaszra nézve s azt bővebben kívánja kifejteni. Előadása vagy találkozik nézeteinkkel, vagy nem, a szólót minden esetre kihallgatnunk kell. (Halljuk!) Bobory Károly: Folytatva előadásomat, ismétlem, hogy az oetroyirte Verfassung az országot feldarabolta, és annak következtében a nemzet képviselői feljogosítva érezték magukat megszakitottnak nyilvánitani az ország és uralkodóház között fenálló viszonyt. De a tények logikája mást eredményezett: a világosi nap után a harcz változó sorsa, orosz iuterventio és más körülmények, a nemzet sorsát ismét egészen Ferencz József 0 Felsége kezébe tette. Ekkor hatalmában állott Ferencz Józsefnek meghódítani a nemzetet czélszerü kormánynyal, kegyelettel inkább, mint a muszka fegyverrel, vagy igazolni a debreezeni határozvány indokait. Azonban, mihelyt az october 20-ki bár magában sérelmes diploma által, bár távolról, a kiengesztelödés zászlóját emelve, a kormány kiengesztelödésre kezet látszott nyújtani, a nemzet nem késett azt elfogadni a kiengesztelödés alapjául, visszatérve az 1848-ki törvényekre. Mindez tény, uraim! miket első felszólalásunkban nem akarnék meg,nem említtetni, különösen kiemelve, hogy a harcz a nemzet harczavolt. Ha ellenben a kormány, ezen kiengesztelödésre nyújtott kezet visszataszítaná, mintegy kirúgván maga alól a kiengesztelödés egyedüli alapját, igen félek, nehogy a milliók meggyőződésében az 1849-ki debreezeni határozatok érvényeiket visszanyerjék. (Helyeslés.) Elnök •• A tanácskozási rend föntartása végett kénytelennek érzem magamat kijelenteni, hogy szavazás alá csak oly módosítványt vagyok képes előterjeszteni, mely a szabályok értelmében nekem írásban beadatik. Várady Gábor: Tisztelt képviselő ház! Nincs nehezebb, mint az embernek ismét azon küzdtérre lépni, hol már egyszer vereséget szenvedett, s hol azon terv részletéhez kell hozzá szólani, mely nem épen nézete szerinti levén, abba magát bele nem találhatja; — azonban e nehézség a jelen esetben — legalább szerintem — megszűnik nehézség lenni, mert azon hitben vagyok, hogy a tegnapi szavazás eredménye bennünket nemcsak nem távolított el egymástól, sőt, közelebb hozott egymáshoz, s hogy a tegnapi kisebbség vagy többség a tanácskozások ezentuli menetének cynosurájául nem fog szolgálhatni. Két sebes folyam hullámai csak azért törekedtek oly hévvel egymás ellen, vagyis egymás felé, hogy összeömölvén árjaik egy nagy és hatalmas folyót alkossanak. Ezen hit bátorít föl engem a szóra, (Halljuk!) hogy kötelességszerüleg bár, de igénytelenül megjegyzem , miként a lefolyt 12 év gyászos történetét rövid vázlatilag feltalálom ugyan a kezünkben levő javaslatban, de nem egyszersmind annak okát. Ezen szavak; „a közelebb lefolyt 12 esztendő súlyos szenvedések kora volt reánk nézve" a történet kezdetéről hallgatnak. A láncz nem ott vétetett föl, hol annak szemei utoljára ketté szakadtak, s az utókorbeli történész, ki nem a mi vitáinkban, nem a hírlapi czikkekben, hanem főleg a nemzetgyűlés fölirásában keresendi a nemzet akaratának, múltjának leghűbb tükörét, (Igaz!) — az a mi szabadság-harezunknak, helyesebben mondva önvédelmünknek még csak megérintését is hasztalan keresné ezen felírásban. Pedig ezt hallgatással mellőznünk nem lehet. A hallgatás kétélű fegyvere ez esetben berniünket metszene. (Igaz !) Nem azt akarom ezzel mondani, hogy betegyük ide azt is, mi nem fölirásba való, hogy mindent elősoroljunk, mi Jellachieh és Windischgracz bejövetelöktől egész addig történt, midőn a nemzet kölcsönkért fegyverek segélyével Világosnál leigáztatott. Hogy annyi kiontott ártatlan honfivér, nyomorba sülyedt család, árvák özvegyek jajjai, lerombolt falvak végitéletszerü pusztulása fölötti méltó panaszunkat egy fölirás dióhéjába szorítsuk. Jol tudom én, hogy a római consuli jelöltek legjelesbjei nem mutatták meg a hazáért kapott sebeiket a fórumon ácsorgó népnek. Azt sem akarom ezzel mondani, hogy az 1849. aug. 13-kán rögtön követett gyásznapoknak e fölkásban egy külön lapot szenteljünk, — hogy kíméletlenül fölszaggatván a még be sem hegedt sebeketa bennünket a spanyol inquisitióra s a velenczei tízes tanács irtózatos kémrendszerére emlékeztető eljárást részletezzük , mely időről meg van írva, hogy „tempus ipsa pace saevum, ut quibus inimici deerant, ab amieis