Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-35

4 XXXV. ülés 1861. június 3-kán. dagsága mellett a legnagyobb ínségnek, nyomornak volt kitéve, az a mi népünk! ha volt nép, melyet mind amellett, hogy a természet a legdúsabb sóbányákkal áldámeg, fekete száraz kenyerét sós könyeivel áztatni volt kénytelen, az a mi népünk! ha volt nép, mely mindenét, életét, pénzét áldozta, midőn azt áldoznia kelletett, s ezen áldozatok fejében a legrutabb hálátlansággal, — nem is hálátlansággal, hanem undok gunynyal, nemtelen üldözéssel, példátlan zsarolásokkal találkozott, az az én szegény leigázott elnyomott hazám minden népe vallás és nyelvkülönbség nélkül. (Igaz.) A szabadság és szolgaság abban egyeznek, hogy valamint az egyaránt osztja sugarait, mint a nap, kiki felett; ugy a másik egyaránt terjed el mindenki felett, mint az éjszaka; az első termékenyit, mint az áldásdús eső, a másik pusztít, szinte mint az eső, — de mint a jégeső. A szabadságnak ugy, mint a szolgaságnak nincsenek választott népei. Az első egyaránt töri szét a lánczokat, a másik egyaránt fűzi össze azokat. (Helyes!) Szerencse, hogy a reánk rakott nehéz terhekhez képest erős vállakkal is birunk, mert különben rég össze kellett volna roskadnunk azok súlya alatt. Mint két hegy közé, — melyeknek lávája midőn megindult, eltemetéssel fenyegetett — állította az isteni gondviselés hazánkat, és ez, az izlam és az absolutismus. Az első fenyegette keresztényi, a másik fenyegeti még mindig polgári hitünket. Az egyik hit oly szent nekünk, mint a másik. A veszélyeztetett hit és emberi szabadság mintegy őrjét és gátját szemelte ki az isteni gondviselés nemzetünkben akkor, midőn azt a Duna csaknem két végső pontján mint egy gránit határkövet állította fel. A teremtő ez által mintegy kijelölni látszott a határt, melyen túl alólról felfelé az izlamnak, és felülről lefele az absolutismusnak terjedni ne legyen szabad. Gondoskodnia kellett tehát, hogy a Duna, midőn hazánk terén vonul keresztül, annak tükrébe egy keresztény szabad nép arcza tükrözze magát. És gondolom, hogy eddig becsületesen megállottuk helyünket és híven teljesitettük kötelességünket. A félhold fénye elsápadt, elhomályosodott és mindég fogyatkozó félben van, a nélkül, hogy holdtöltére számithatna, az absolutismus pedig, ha ezt rendesen vaksággal nem vernék meg az istenek, rég meggyőződhetett volna arról, hogy az ő országának is lejárt ideje, és hazánk földe bármennyire feldnlatott is, feltöretett, felszántatott és csaknem szíve mélyéig felhasíttatott, ezrek vérével áztatott, nem tétethetett alkalmassá arra, hogy annak magja benne gyökeret verhessen. — Azon igen rövid idő, melyen csak percznyi győzelmének örülhetett, legjobb tanúságot nyújthatott volna neki arról, hogy jövője nincs már többé, mint a fának, mely kifonnyadt, kiszáradt és melynek már magja is, melyből keletkezett, elátkozott volt. Előbbi állitásom mellett szóknak a tények, az utóbbit pedig igazolják mind a múlt, mind az utolsó idők eseményei. A történet, mely részrekajlatlanul itél nemzetek, fejedelmek, kormányok tettei fölött, híven följegyezte azokat; — mi bátran jelenünk meg Ítélőszéke előtt és nyugodtan vetjük magunkat ítélete alá. Tehetik-e ezt elleneink? én nem hiszem, mert ehhez oly hit kell, mely a hegyeket megindítja helyeikből , és én ilyen hittel nem birok. Nem hiszem pedig azért, mert ha visszatekintünk a múltba, nyomukban mindenütt, mint a földrengés nyomában, csak romokkal találkozunk, mintha kormányzatuk főmestersége dúlás lett volna. Emlékük legszerencsétlenebb napjainknak s szolgaságunk legszomorúbb korszakainak emlékéhez vannak kötve, mint átok a bűn, köny a fájdalom, és sóhaj a szenvedés emlékéhez. Elleneink nyugodtak lehetnek, mig a történet könyve zárva áll előttük, de ha lapozgatni kezdik azt, elhagyandja őket az öröm, mint minket, kiket ők attól megfosztottak, és távozni fog kebleikből a nyugalom, mint távozott a milliók kebléből, midőn fejeik fölött a rémuralomnak polgári vértől csurgó kardját villogtatták. Ha vannak miniszterek, kik ha nem is kötelesek számolni a nemzetnek, melynek vagyonát kezelik, álladalmukat kormányozzák, ne felejtkezzenek meg róla, hogy számolni mégis kénytelenek lesznek azon legmagasabb lény előtt, melytől az emberiség tulajdonul nyerte azon kincseket, melyeket ők oly lelkiismeretlenül kezeltek. És mint az írásbeli gazda roszalta szolgájának, hogy használatára bízott talentumokat eltemette a helyett, hogy szaporította volna, ugy kárhoztatni fogja azon bíró, ki mindnyájunk fölött van, hogy szabadságaink, jogaink, vagyonunk, tudományaink, nyelvünk, nemzetiségünk talentumjait a helyett hogy szaporították, öregbítették volna, azokat eltemetni és örökre elásni törekedtek. De csak törekedtek, mert hogy ez tökéletesen nem sikerült, nem a német miniszterek, német kormányférfiak, hanem népeink kitartásának, és szenvedés, tűrés tüzében megedzett vas akaratának egyedüli érdeme. Isten! hol volna nemzetünk, ha erejének szabad, természetszerű kifejlődés engedtetik, ha azt a helyett , hogy az ellenünk folytonosan intézett támadások meghiúsítására, jólétünk kifejlesztésére, ha a szakadatlan nyilt és alattomos harczok ellensúlyozása helyett, alkotmányunk védpaizsa alatt a béke áldásdús malasztjainak kifejlesztésére fordíthattuk volna! ? Átalános jólét volna e hazában, hol most szegénység uralkodik, közös szabadság volna itt, hú ma közös a szolgaság, egyenlő jogoknak örvendhetnénk mindnyájan, hol most csak az egyenlő kötelesség