Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-36

XXXVL ülés 1861. június 4-kén. 47 Károly kívánatára a sanctio pragmaticát garantirozták; nem fogom elszámlálni az éveket és napokat, melyekről mind ezen biztosító levelek szóknak; csak egy körülményt emelek ki, mit lényegesnek tartok. Az angol király 1731. mártius 16-kán III. Károlylyal Bécsben szerződést kötött, melyben határozottan kimondja hogy garantirozza azon örökösödési szabályzatot, mit III. Károly 1713-ban april 19-én megállapított, de azonnal utána teszi következő szavakat is: „s melyet később Károly minden országainak, herczegségeinek, s tartományainak karai és rendéi közakarattal elfogadtak, hálásan elismertek, és mint sanctio pragmaticát s örökké érvényes törvényt állami közokirataik közé in publica monumenta iktattak." Ugyanezen értelemben, sőt ugyanazon szavakkal szólottak a hollandi rendek a pragmatica sanctióról, melyet az angolokkal együtt s oly módon mint azok garantirozták. Á német birodalom választó fejedelmeinek 1732-ki január 11-én hozott határozata ugyanazon szavakkal említi meg az 1713-ki april 19-ki örökösödési szabályzatot, és azzal hasonlóul szorosan összeköti az országok, herczegségek, tartományok által történt elfogadásnak fogalmát. Sőt maga Károly azon rendeletében, melyet 1723. évi april 7-kón adott ki, világosan kimondja, miszerint szükségesnek látta, az örökösödési szabályzatra vonatkozó nyilatkozatot minden királyságaiba, herczegségeibe, s tartományaiba elküldeni, hogy az minden ország szokásai szerint hirdettessék ki, s fogadtassák el..—• (Dass sie — nach jeder besagter Lánder G-ebrauch und Gewohnheit bekannt gemacht, und angenommen werde). Tudták tehát akkor is az európai hatalmasságok, miszerint az 1713-ik april 19-kén Ő Felsége által önhatalommal kijelentett örökösödési szabályzat érvényességéhez az országok és tartományok elfogadása szükséges volt. Mert, a mint említem , ők maguk is hivatkoztak ezen elfogadásokra biztosító okirataikban, de Károly maga is kimondotta azt a föntebb elősorolt szavakban. Nem osztom tehát Révész Imre képviselő urnák azon aggodalmát, hogy akár angol akár franczia, vagy más diplomata olvasván az általam indítványozott fölirati javaslatot, az 1713-ki april 19-ki örökösödési szabályzatot tekintse Magyarországra nézve is az uralkodó ház és az ország közötti jogviszonyokat illetőleg döntő forrásnak. Anglia, Francziaország, s az egész európai diplomatia jól tudja, hogy Magyarország alkotmányos ország, s az volt akkor is, midőn a sanctio pragmatica a birodalom tartományaiba behozatott, s tudja azt is, hogy alkotmányos országban a fejedelem önhatalmú szabályzata nem igen számíthat feltétlen elfogadásra. (Ugy van!) És ha hitte, hogy az elfogadás feltételes is lehetett, igyekezett tudomást szerezni magának az elfogadás feltóteleiről. Es ha ily tudatlannak tennők is fel az európai diplomatiát, vagy azt hinnők, hogy velünk igen keveset foglalkozik: legyen meggyőződve t. képviselő ur, ha előbb nem, bizonyosan 1741 -ben, midőn az összes európai politikának érdekei maga Mária Theresiának örökösödési joga körül forogtak, bizonyosan szereztek maguknak részletes tudomást ezen jognak alapjáról, Magyarországra nézve is. De ha tiszt, képviselő urnák aggodalma bármi részben alapos volna is, mi volna czélszerübb a bajnak, mitől ő fél, elhárítására ? Annyi igaz, hogy a habsburgi ház nőágának örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az 1848-ki törvényekben , világosan és határozottan, és pedig nemcsak amúgy odavetőleg* megemlítve. Ugy nevezték őseink 1790-ben egy fontos föliratban; nem jobb e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio pragmatica Magyarországban*, minők annak feltételei, mikép alakúit? Nem jobb-e felvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben, kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy mért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek, melyet törvényeink, pedig épen azon törvényeink, mikben annyi fontosságot helyhezhetünk, ismételve használnak ? En meg vagyok győződve, hogy midőn a világ közjogi nyelven valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha talán azzal egyre másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze, könnyebb ama hibás fogalmat rectificálni, mint a név használatától az embereket elszoktatni. (Halljuk !) És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim ! az, a mit ti sanctio pragmaticának neveztek, Magyarországban nem sanctio pragmatica, hanem az 1723-ki I, H, III, IV, V, VI, Vll-ik t. czikkely; — az 1848-ki törvények sanctio pragmaticának nevezik ugyan azt, de ez hiba volt, s mi ezt a szót használni soha többé nem fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne, — a külföld semmi esetre sem fogna megérteni bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a sanctio pragmatica,, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen különbözik azon sanctio pragmaticatól, mely 1713-ban april 19-én állapítatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség részleteit, s jogalapját, a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert nagyjában úgy hiszem már úgy is tudja, hogy e-különbség létezik. Egyébiránt úgy hiszem tiszt: Révész úrnak aggodalmát eloszlatja az idő, s azon körülmény, hogy még eddig a külföldi lapoknak eszükbe se jutott az 1713-ki april 19-ki örökösödési szabályzatot Magyarország alaptörvényének tekinteni. És ha lényegében a dolognak nincs veszedelem ránk nézve, mit félünk a szótól, melynek értéke a vele összekötött fogalomnak értékétől függ. (Igaz!) A szónak betű szerinti értelme úgy hiszem ártatlan, a sanctio: szentesítés, a pragmatica szó görög szó, — s ámbár én görögül fájdalom! nem tudok, — gondolom,, hallottam, hogy az körülbelül annyit tesz, mint: nagyobb fontosságú köztárgykra vonatkozó. Cicerónak Afcticushoz írt levelében e szavakat olvasom: „tu si quid pragmaticon habes, seribe: si miiúmufr, 13*