Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-35

XXXV. ülés 1861.június 3-kán. 37 Most máskint áll a dolog! vakot vetett a koczka nemzetünkre. Ha tizenkét kínos év alatt Uraim, valahányszor tükörbe néztem, mit láttam ott saját öreg képemen mást, mint egy jármolt nemzet ivadékát, kit ámbár Isten a maga képére teremtett, szabad polgárnak is teremtett egyszersmind országunk normális korszakában, kit most az absolut hatalom önkénye, szeszélye azért emelt ma égig, hogy holnap porba sújtson. (Zaj.) — Ha kimentem az útczára szembejött velem két csendőr, borzadtam, azt hittem, hogy másodszor is börtönbe hurczol engemet, hogy ott idegen birák elé állíttassam, — ha szembe jött velem két pénzügyőr, vagy magyarosan nevezve, két fináncz, az hittem, hogy kutatni jőnek szerény hajlékomba, — s ha az october 20-diktól fogva leérkezett kegyelmes diplomákat, leiratokat, sőt főispáni utasításokat szemügyre veszem: nem találok azokban semmi megnyugtatót; — a szabad magyar nyakába mesterségesen előrekovácsolt szolgaság előljáró postáiul kell azokat tekintenem; — s megengednek uraim! önök gyengeségenmek, ha nyíltan megvallom, hogy oly terhes gyanú ébredt lelkemben, mintha esak azért jármolták volna meg előlegesen a magyart, hogy az: majd beleunván a szolgaságba, ha valami csecsebecsével, s alkotmányformával kináljákmeg: mohón fog azon kapni, s önkényt belerepül azon kalitkába, mely őt örökre fogva tartandja. (Igaz! Zaj.) Most, midőn azon kötelek, melyeket az absolut hatalom irányunkban oly húzósán, oly feszesen tartott, kissé tágulni, lazulni kezdettek, s mi törvényes jogunknál fogva, megragadtuk azon tért,melyről bennünket a kormány érdekében működő reactionariusok leszorítottak, — én, uraim! azon téren nemcsak megállani, hanem bármily veszélylyel, s kétes kimenetellel nehézkes legyen is azon ösvény, melyen tovább haladni kell: én ott hátul nem maradni, küldőim nevében magamat férfiasan elhatároztam; (Helyes! Éljen!) — s ezen téren továbbhaladásra felhívom önöket, — ébresszen bennünket azon öntudat, hogy a népfelség eszméiből kiindulva, minekutána elnnílt már az ököljog ideje, mi is csak a vak babonának, s tudatlanságnak volt bélyege , elpárologtak egyszersmind Európa szinteréről azon hiú és fonák fogalmak, hogy csak a népek vannak a fejedelmekért, nem pedig viszont, a fejedelmek a népekért teremtve, — meghiúsították már több évekkel ezelőtt, ezen hiú fogalmakat a francziák; meghiúsították ezt most legközelebb Olaszország több tartományai; rég élvezik már ezen magasztos eszmét, a velünk rokon elvű angolok is. (Igaz! Zaj.) Most minekutána az olmützi trónróli lemondó okiratok előttünk fekszenek, megvallom uraim! hogy én ezek iránt magammal tisztába jönni nem tudok. Hogy I-ső Ferdinánd osztrák császár lemondott az osztrák koronáról, lemondott az osztrák koronához tartozó többi országokról, s koronákról, azt értem igen is; de hogy V-ik Ferdinánd magyar király, a mindég független, s külön elvámvonalazott Magyarország koronájáról lemondott volna: azt ezekből ki nem olvashatom; s azt ebből kiérteni nem is fogom soha; — s mellőzve Ferencz Károly főherczeg lemondását, ha szemügyre veszem a Ferencz Jósef császár okiratait: hivatkozik 8 a sanctio pragmaticára, de csak felületesen, a mennyiben tudnillik az esak kapocs, Magyarországnak a többi tartományokkali personal uniójára, s a mennyiben a sanctio pragmatica nevezet, Corpus jurisunkban sehol felnem található, s mint bennünket nem is kötelező: törvényhozásunk terén soha nem alkalmaztatott. Ugyancsak Ferencz József osztrák császár, az 1723-ki törvény I-ő és II.-ik czikkét, melyek is Magyarország ezredéves alkotmányának feltartását, privilégiumainak, integritásának tiszteletbe való vételét erkölcsi kötelességéül rendeli a magyar királynak, még' csak egy szóval sem érinti; s azon határtalan tiszteletem mellett, melylyel is az uralkodó császári család minden tagja iránt viseltetnem a törvény kötelezvén, bátran kimerem mondani, hogy midőn Ferencz József császár, az 1790-ki Ill.-ik törvényczikk szerint a hat hónapi törvényes időszakon belől magát megnem koronáztatta, a trónkövetkezés fonalát önkényt maga szakasztotta ketté; —> s mindaddig, mig szent István koronájával felkenve nem leszen: addig a magyar királyi czímet, a magyar közjog szerint ugyan talán nem is igényelheti. (Helyes! Zaj.) Hogy állunk hát most uraim'? Nemde nem egy koronázási időszak nyilt meg előttünk; nemde az összes törvényhozási, s souveraini méltóság ezen országgyűlésben pontosul össze ; s minekutána a megyék öszvege az 1848-ki törvényeket szabták maguk elé sinormértékül, s minekutána a bécsi birodalmi országgyűlésben mondott trónbeszédből általértettük, hogy az osztrák császár hatalma minden erejét oda akarja felhasználni, hogy mi belőlünk magyarokból egészítse ki a bécsi Reichsrathot, világos törvényeink ellenére, — mi éppen akkor, mint Ausztriának ellenlábasai, az osztrák császár által kívánjuk világos törvényeink rendelete szerint, saját országgyűlésünket kiegészíttetni. (Ugy van! Zaj.) Mit tegyünk tehát most mást, mint azt, hogy hozzunk egy oly határozatot, miszerint mi mindaddig mig társországaink jelen országgyűlésünkre megnem hivatnak, az országgyűlés kiegészítve nem leend: — semmi érdemleges tanácskozásokba, annyival inkább codificatióba, s a koronázást megelőzni kellető diploma tárgyalásába bocsátkozni nem fogunk. — S én ezen határozatot két részre osztanám; első részébe csak azon sarkalatos pontokat szőném bele igen röviden, mikről már törvényeink világosan szólanak, értem itt csupán a kiegészítést, és a felelős minisztérium kinevezését, — a másik részébe a határozatnak mintegy corollariumkint ismét csak azon pontjait kívánnám megemlíttetni, melyeknek némely részéről még a törvények nem rendelkezvén, ezek még most, csak óhajtásainknak, s majd a netalán megkoronázott királylyal a törvényhozás terén megkísértendő alkunak lesznek objectumai; — s ezeket épen azért említeném fel előlegesen a határozat második pontjában,hogyha a tettleges hatalom re infecta az országgyűlést széjjeloszlatná , lássa a nemzet, hogy a honatyák, miképen gondoskodtak mindazon czélra vezető eszközökről, Képv, bál i»p». II. k. 10