Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-33

358 XXXIII. ülés 1861. május 31-kén. 1780. november 30-án-kelt ünnepélyes levelében a magyarországi hatóságoknak tudtuladja: az 1723. I. és II. t. czikkekre hivatkozik, mint trónra lépésének jogi alapjára, de a pragmatica sanctiót egy igével sem említi. II. Leopold trónralépésének, s általában az 179% ki országgyűlésnek kora sok tekintetben hasonló volt a mi mostani időnkhöz. Küzdött a nemzet akkor is bátran és nemesen az alkotmányért; nagy fontosságú törvényczikkek és iratok maradtak fönn reánk ez országgyűlésről; melyekből látjuk, hogy az országgyűlés a pragmatica sanctio nevet, vagy az arra való hivatkozást elmellőzi. Az udvari kanczellár 1790. július 20-káról ír az országgyűléshez Leopold nevében, a királyi kötéslevél elkészítését s a koronázást sürgetvén , s ezen levélben a pragmatica sanctiót széltére emlegeti, ámde a rendek, midőn magára ezen levélre válaszolnak, s az általuk készitett különböző kötéslevelekben is soha a pragmatica sanctiót föl nem említik, s kimarad ez ezentúl, magától az udvartól jött iratokból is. Nincs ennek semmi nyoma a II. Leopold trónralépésére vonatkozó törvényczikkekben sem; s maga a nevezett országgyűlés X. t. czikke is, mely az úgynevezett persona! unióról, országunk függetlenségéről s más tartományokhoz! viszonyáról szól, a pragmatica sanctiót föl sem említi, de tisztán és egyenesen az 1723. I. és II. t. czikkekre hivatkozik. Épen igy van a dolog Ferencz és Ferdinánd trónralépésénél is. Tehát Öt trónváltozás s 1713-tól 1848-ig 135 év, s a magyar Corpus Jurisban a pragmatica sanctiónak semmi nyoma nincs. Fájdalom! másként áll a dolog 1848 óta. Az 1848-ki törvényekben, nevezetesen az élőbeszédben s a sajtóvétségekről szóló egyik §-ban elég fataliter, s minden bizonynyal szükségtelenül, már fölemlíttetik a pragmatica sanctio. Meg is ragadja az alkalmat a bécsi minisztérium s már azon év augusztusában vagy tán előbb kelt terjedelmes emlékiratában a zavarosan fölfogott, magyarázott és alkalmazott pragmatica sanctióból igyekszik bebizonyítani az azt vigyázatlanul és alaptalanul adoptáló 1848-ki törvények érvénytelenségét. Emlékezzünk a mese emberére, ki a fagyos kígyót kebelére vette, S ezen időtől fogva mind e mai napiglan, folyvást oly nyilatkozatokban és oklevelekben történik kitűnő hivatkozás a pragmatica sanctióra, melyek hazánk alkotmányos szabadság'ára és függetlenségére nézve bizonynyal sérelmesek. (Helyes ! Halljuk!) Szabad legyen csak fölemlítenem azon okmányokat, (Halljuk!) melyek 1848-ban O Felségének V. Ferdinándnak lelépését s Ferencz Jósef 0 Felsége trónralépését birodalomszerte ünnepélyesen kihirdetik; továbbá az 1849. évi mártzius 4-ki úgynevezett alkotmányt; az october 20-ki császári diplomát, s végre magát a mi gyülésfolyamunk megnyitására vonatkozó császári oklevelei. Mindezekben már bezzeg emlegettetik a pragmatica sanctio, melyről őseink és korábbi királyaink oly sokáig s oly híven hallgattak. Mellékesen megjegyzem, miszerint jól tudom, hogy hazánk egy ideig elszakasztott édes testvérének, most már törvényesen kiegészítő részének Erdélynek sorsa más volt e tekintetben. Ott már az országgyűlésnek sajátságos, s a társadalom jogaira és autonómiájára nézve veszélyes, a hatalomra nézve pedig nagyon is kedvező szerkezeténél fogva, épen úgy, mint az örökös tartományokban, sikerült a pragmatica sanctio nevet, némi hullámzó és ingatag forgalomba hozni. Nem igy, még ekkor éberebb és erősebb őseinknél. De vájjon nem vak történet játéka-e őseinknek és törvénykönyvünknek a pragmatica sanctióról való e néma hallgatása? Épen nem, mert azon hosszú idő a melyen, s azon következetes hűség, a melylyel e hallgatás keresztülvonul, holott annyi alkalom lett volna, a különben ismert pragmatica sanctio emlegetésére; s azon ellentét, mely e tekintetben törvénykönyvünk s a bécsi kormány nyilatkozatai között van, már egyelőre is meggyőzhetnek bennünket arról, hogy itt nem vaktörténet játszik, hanem ok- és elvszerüség működik. Ha pedig tekintünk a dolgok természetére s a magyar alkotmány s öntörvényhozási jog alapelveire: akkor még inkább meg kell győződnünk arról, hogy a pragmatica sanctiónak Corpus Jurisunkból, tehát közjogi viszonyaink mezejéről ok-és elvszerüleg, vagyis szükségesképen ki kellett maradni. A pragmatica sanctiónak ugyanis abban a perczben vagy szempillantásban, a melyben a magyar országgyűlési törvényhozás, vagy országgyűlés küszöbéhez közeledett, legottan lekellett vetkezni a maga eddigi nevét és lényegét, hanem vagy királyi propositio vagy magán indítvány mivoltát és alakját venni föl; a mi igen lényeges és nagy figyelemre méltó különbség! mert a sanctio vagy szentesítmény, végteljességre jutást, bevégzett tényt jelent; a propositio vagy indítvány pedig valaminek szándékát kezdetét. Miként közeledhetett volna már a magyar törvényhozás mezejéhez bánni féle szándék, akarat, — bevégzett tény azaz sanctio alakjában, holott nálunk az ily alak és nevezet egyedül a fejedelem és nemzet közegyetértéssel hozott határozatát jelentheti és jelenti. (Helyeslés). Másként volt a dolog magára a császári családra és azon tartományokra nézve, a melyek öntörvényhozási joggal nem birván, eléjök az örökösödést megállapító családi szabályok, bevégzett tény, sanctio alakjában méltán s okszerűen terjesztethettek. Másként volt sőt kellett lenni, mint emlitém, Magyarországra nézve. De itt azt mondhatná valaki, hogy miután az örökösödési szabályzat, habár mint magán indítvány, vagy királyi propositio is, az 1722/23-ki országgyűlésen elfogadtatott és törvénynyé lőn: mégis beszélhetünk pragmatica sanctióról; e névvel nevezhetjük jelesen az 1723: I. és II. t. czikkeket. En nem tudom, hogy ha ezen törvényczikkek maguk magukat soha' pragmatica sanctiónak nem nevezik: mi jogunk és hivatásunk volna nekünk, ezen névvel ruházni föl azokat? (Helyeslés.) En nem tudom, hogy ha őseink 1723 után akkor, midőn a pragmatica sanctio nevezet Európának már minden zugában