Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-32

326 XXXH. ülés 1861. május 29-kén. érvén, mely nem volt más, mint a korlátlan uralom, — egyenlőkké tett mindnyájunkat a hatalom. — Ugyanazon rendszer nyomta el közös szabadságunkat és nem közös nyelvünket. Az egyenjogúság nem tett egyebét, mint egyenlőséget a szolgaságban. S ilyen múlt után lehet-e mást várni a jövőtől ? Lehet-e bízni a hatalomban , mely sem jutalmazni, sem büntetni nem tud, miután egyformán sújtja azokat, a kik ellene, s a kik mellette álltának? A mi multunk, a mi politikai létezésünk közös. Olyan az, mint egy hatalmas törzsű százados fa, melynek nem lehet sem törzsét eldarabolnunk, — mert igy az egész fának vesztét okoznék, — sem ágait különválasztanunk, mert a különvált ágra csak száradás várna. — A mi érdekeink közösek, és egymást kölcsönösen kiegészítők. Nekünk e földön, nekünk egymás mellett élnünk s halnunk kell. Nekünk s nekiek mint a regebeli testvéreknek, a sors egy gyürüt adott, sebben egy talizmánkövet, az egyetértést. Vigyázzunk, hogy e drága követ el ne törjük, s ez által a sors haragjának villámait magunkra ne idézzük. Ha együtt éltük át az alkotmányosságnak századait, roig egyetértettünk: ne rohanjunk a szolgaiság halálába, melyet a viszály készít számunkra. Testvérek vagyunk; ha van köztünk per, igazitsuk azt magunk; ne várjunk rá más elintézőt, ne gazdagítsuk általa csak a bírót. Legyünk méltányosak, s a pernek tárgya is megszűnik. — Csatlakozzunk újra és szorosabban. Első találkozásunk könyei a feledés vizét fogják képezni számunkra. Első kézszoritásunk lesz a gyémánt karika, mely a közöttünk megszakadt lánczot leromolhatlanabbul, mint valaha s boldogitóbban, mint valaha, ismét egybe füzendi. (Helyes!) Tisztelt képviselők! Ha elmélkedtünk valaha, amire a közelebbi évek elég időt adtak, a közügyek fölött; ha képzetünk a szomorú jelenből menekülni óhajtva, elszállt a múltba és a jövőbe: lehetetlen, hogy ne nyugtalanította volna lelkünket e gondolat, mi sors vár e hazára? Lehetetlen, hogy ébren és álmunkban ne merült volna föl a kérdés, vájjon van-e és minő jövendője nemzetünknek? Némelyek e jövendő biztositékát ügyünknek igazságában keresik. Mások e biztosítékot azon solidaritásban szemlélik, mely ügyünket a polgárisodás és emberiség ügyével kapcsolja egybe. En a nemzetünk jövője iránti biztosítékot nem a külső körülményekben találom föl, hanem magában a nemzetben, s a nemzetélet manifestatióiban. Az a tiszta erkölcs, melyről írva van, hogy „minden országnak támasza s talpköve" a nemzetben a közelebbi évek alatt nemcsak nem hanyatlott, de gyarapodásnak indult. Ugy látszik, épen az idők és események hozták magukkal, hogy a nemzet az emberi és polgári erények tiszteletéhez mind inkább vonassák, s hogy közelebb simuljon mind ahhoz, a mit mint embernek és hazafinak szeretnie kell. Hiában állíttattak szobrok és emlékek azok számára, kik a nemzeti szabadság ellenében küzdöttek. A nép nem bántalmazta, nem gúnyolta azokat, s hideg közönynyel lépdelt el mellettök. De elzarándokolt a nép az egyes, és olykor félre eső sírokhoz, melyekben egyegy elhullott honvéd avagy a szabadságnak véráldozataí aluszszák álmaikat s daczára a közbejött rendeleteknek, melyek a sírdombokat el — elhányatták, daczára a büntetéseknek, melyek a buzgólkodókat várták, fölfrissítette s naponkint virágokkal halmozta azokat. Tiltva voltak a legszokottabb politikai tiszteletnyilvánítások is; de a nép talált módot és alkalmat, hogy érzelmeit és háláját az érdemes hazafiak iránt kitüntesse. Tiltva voltak még a jótékony adakozások is, minők a bebörtönözötteknek, és egyes irók árváinak segélyezései. De a nép meghozta filléreit, meghozta ezeréit, s enyhítve lőn a szenvedés, fölsegélve és ellátva lőn az elhunyt író családja, életre hozva lőn nem egy alapítvány és intézet. El e nemzetben a törvények iránti tiszteletnek és az ősi intézmények iránti kegyeletnek oly neme, melyről a többszörös rázkódásokhoz szokoit népeknek fogalmuk sincs. A ki erről meg akar győződni, forgassa végig csak a közelebbi évek történetének lapjait, s vegye szemle alá jelenleg is a nép minden osztályát , a palotáktól a kunyhókig. Es látni fogja, hogy e nemzetnek alkotmánya és törvényei vérével vannak egybeforradva. Van e nemzetben tiszta és kiirthatatlan szeretet a haza iránt. A régi közmondás, hogy „Magyarországon kívül nincsen élet," és ha a közimává vált szavak, hogy a „nagy világon e kívül nincsen számunkra hely" — mindezek a legforróbb honszeretet kifejezései s az a hazaszeretet, mely a Schweicz fiánál a honvágy betegségében nyilvánul, a magyarban a legegészségesebb, legéletteljesebb manifestatio. E honszeretet, ha áldozat kell, annak nem nagyságát, hanem csak szükségét méri, s áldozatát ellenállhatlan .ösztönből hozza. (Ugy van!) S ha még ezekhez számítjuk azt, miszerint a nemzetben polgári és vallási tekintetben kellő érettség van a politikai jogok élvezetére; ha figyelembe veszszük, miszerint hazánkban az irodalom, művészet, ipar és kereskedés, és minden a mi a nemzeti élet emeltyűjét képezi, folytonos emelkedésben van, és a nemzeti erő fokozatos haladásról tesz tanúságot: hinnünk lehet és kell, hogy nemzetünknek egy szebb és fényesebb jövendő iránt igényei és biztosítékai vannak. Es mégis nehéz aggodalom fészkel szíveinkben! Es mégis sötét ború szállja meg képzelmeinket! Nem tudjuk, ha száraz lábakkal juthatunk-e keresztül a tengeren, mely bennünket a jövendőnek földére viszen? Nem tudjuk, ha vájjon nem ismét vér s épen polgárvér leend-e, mely nálunk a szabadság keresztvizét előállítandja!?