Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-32

XXXH. ülés 1861. május 29-kén. 325 A protestáns vallás autonómiája soha nem tetszett a bécsi kormánynak. Uralma kezdetén azonnal el is fojtotta azt, és megszüntette az egyházi igazgatás szabadságát. Utóbb szebbnél szebb, s a német rendszerességet ismét meg nem hazudtoló czikkelyek hirdettettek ki: melyek a protestáns egyházat biztosítani látszottak ugyan, de valóságban a kormányzatnak minden szálait a kormány kezeiben összpontosítván, az egész protestáns önkormányzatot, és igy a protestáns vallás ügyét a bécsi kormánytól tették volna függővé. Es az eredmény itt is ellenkező Lön. Luther és Calvin korának buzgóságával keltek föl a hit bajnokai a hit védelmére , nem rettegve semmitől nem még a rabságnak megizeltetett fekete kenyerétől se. S a bécsi kormány . kénytelen volt visszalépni és a protestáns vallás autonómiájának szabad tért engedni, A magyar katonasággal is, — kivált annak 1848—1849-ben mutatkozott szelleme után, — többféle kísérleteket tőn a bécsi kormány. Első lépése volt, miszerint a honvédeket az ezredekbe besoroztatta. Mi lön ennek eredménye, s mennyire ellenkező a kormány számításával ? nem szükség fejtegetnem. Majd itt is a beolvasztás elve hozatott be. Az idegen ezredek magyar ujonczokkal, s viszont a magyar ezredek, még a tős gyökeres magyar eredetű huszárok is, idegen fiakkal vegyíttettek. Utóbb előkerültek a Benedekféle proclamátiók, s a hajdani Dom-Miguel ezredhez, a saját megyém által is nagyszámú illetékkel elláttatni szokott derék Dom-Miguel ezredhez bocsátott napiparancs félék: melyek azt akarták elhitetni a magyar katonasággal, hogy a törvényesség ügye, melyért mi küzdünk, vétkes törvénytelenség, s a szent igazság ügye, melynek hívei vagyunk, az igaztalanságnál is több. S mi lett itt is az eredmény? Az, hogy a magyar katona lényegileg ugyan .most is az, de az osztrák kormány kezeiben, s ennek czéljaira, többé aligha az, a mi volt. Absolnt, hatalomnak, vagy legalább az absolutismussal szakítani nem biró hatalomnak veszélyes dolog a katonaságot gondolkodásra szoktatnia, (Helyes!) és a politikai küzdelmek rejtélyébe avatnia. A betű és az eszme eresebb a fegyvernél és a hadi fegyelemnél. (Helyes!) S ily eljárások daczára, sőt egy részt épen ily eljárások következtében, meglehetünk győződve, hogy azon férfiaknak utódai, kiket több napi bujdosás éhség és szomj nem tartott vissza, hogy a veszélyben forgott édes anyának, a hazának szent földére siessenek, — azon hősöknek testvérei, kik a világosi mezőn önkezökböl vették a halált, ágyúikra borulva, melyeket élve átadni nem akartak, — azon bátraknak rokonai, kik a fegyverlerakás előtt szertetépték zászlójukat a annak rongyait, mint becses osztályrészt, hurczolták szét magukkal, ezeknek vérei és rokonai szentebbet, mint a magyar haza s drágábbat, mint a magyar szabadság, többé nem ismerendenek. (Helyes!) De nem részletezem tovább a rendesen ellenkező eredményekre vezető osztrák politikát. E politika, mely irányunkban folyvást oly ellenséges vala, alkalmasint lejárt már, s ha fönntarthatja is magát még egy ideig, de hosszabb jövendőre annál kevésbbé számithat, mivel az uralkodó dynastiának érdekeivel is ellentétben áll. Hisz a királyok gazdagsága, egyilí elhunyt királyunk jelszava szerint is, az alattvalók sziveiben van. S ha ez örökség könnyelműen eltékozoltatnék, ha a királyi bíbor megszűnnék a népek szeretetének visszasugárzása lenni, ha a veszélyek napjaiban, melyek Európa láthatárát s abban Ausztriát mindünnen fenyegetik , a támaszpontját eddig Magyarországban talált dynastia, e vérig üldözött országban támaszpontra többé nem számithatna: az a kormány , mely a dolgokat idáig juttatá, a trónt megmentem bizonynyára nem lenne képes. (Helyes!) Es igy a hagyományos osztrák politikának szükségképem megszűnése reánk nézve csak idő kérdése levén: előttem ennél megvallom komolyabb színben tűnik föl a viszony, melynek kötelékei közöttünk, és a testvér nemzetiségek közt, egy idő óta megtágultak. En a magyar koronához tartozó minden népfajjal és nemzetiséggel, nem szükségből, nem kénytelen kelletlen, hanem őszintén, testvéri legtisztább érzelemmel óhajtok egyetértésre jutni. En velők a holtig tartó béke áldomását ugy akarom meginni, hogy a keserűségnek még utóíze se maradjon egyikünknél is. (Helyes!) S hogy ez megtörténhetik, teljes reményben vagyok. Tudjuk, hogy az, a ki e viszálkodásokat 184S-ban lángra lobbantotta s most is szítogatja, és a ki magát a külön nemzetiségek pártfogójául mutatja föl, nem más mint az osztrák kormány. Kérdés tehát: mit várhatnak a külön nemzetiségek e kormánytól? s mire számithatnak, ha továbbra is ebbe vetik bizodalmukat? A múlt feleljen meg a jövőért s a történelem a várhatókért. Soha senki azok iránt, kiknek hasznukat elvette, hálátlanabb nem volt mint az osztrák kormány, melynek politikáját a folytonos hálátlanság bélyegezi. Avagy mi volt a hála a hős lengyel nemzet segélyeért, mely 1683. évben Bécset a török ostrom alól fölszabadította? E fölmentés nélkül, miként már a szent emlékezetű Kölcsey monda, Bécsnek tornyai most romokban hevernének, s császári palotáját szintúgy hiában keresné a vándor, mint Buda várában Mátyás termeit. Es még is az osztrák kormány volt az, mely későbben Lengyelország földarabolásában részt vett, és szabadítóinak örökségében osztozott. Avagy mi volt a hála az orosz beavatkozásért, mely 1849-ben védelmi harczunknak véget vetett s az addig győztes Magyarországot az osztrák kormánynak rendelkezése alá adta ? Néhány év múlva az orosz czár ellenségeinek szövetségesévé vált e kormány is, s róla teljes joggal mondhatá a czár a történeti szavakat: et tu mi fili Brute! ? (Ugy van!) Avagy mi volt a hála a legelszántabb föláldozásért s a legvéresb küzdelmekért, melyeket a horvát, szerb, és román népiségek ellenünk és az osztrák kormány védelmében, 1848-49 évben folytattak? Tett-e különbséget köztük és köztünk az absolut hatalom? Volt-e az ő házaikon, mint hajdan az ó szövetség választott népénél, ismertető jegy, mely a pusztítás angyalát küszöbeiken be nem bocsátotta? — Czélját elKépv. ház napi. I. k, 82