Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-31

XXXI. ülés 1861. május 28-kán. 307 Első szent királyunk alatt a kereszténységet s vele a polgárisodást plántálták át hozzánk, majd a reformatiót s a tudományok vele járó újjászületését, végre az irodalmat, az ipart és kereskedést. Mi tudjuk s elismérjük ezt. Valamint a német irodalmat az angol és franczia jóval megelőzte, s nemcsak Fridrik udvarában, hanem még egy Göthe Schiller korszak előtt is csak franczia könyveket olvasni tartott bontonnak, . siblytonos erőltetésre, rábeszélésre, hazafiságra való hivatkozásokra, majd a gúny visszataszitó s végre a genie hódító fegyvereire volt szükség, miszerint a német nyelv és literatura Németország áldott téréin a Rajnától a. Dunáig átalánosan elterjedhessen: szintén azon arányban előztek meg viszont minket a németek. Első mestereink, példányaink voltalí, majd zsarnokaink, kiknek suprematiája alól végre mi is ugyanazon szellemi fegyverekkel emancipáltuk magunkat, melyekkel ők éltek előttünk az őket megelőzött angolok és francziák ellen. S ez igen rendén volt. De midőn a németség a lélekölő bureaucratia, a zsandár, a financzőr s minden utált s gyűlölt — mert törvénytelen — kormányközleg alakjában lolta fel magát ránk, s azt a nélkül, hogy szellemi felsőbbségét velünk többé elismertetni képes lett volna; — ekkor mindazon jót, mit valaha velünk tett, letörlé emlékezetünk táblájáról, s valóban alig hinné az ember, hogy a szelíd, a philosoph, a költői Németország nemzett ily fiakat, kiket még fölül rá — a civilisatio apostolainak gúnyolt! A „német" e fajáról tegnap nagyérdemű barátunk Kazinczy Gábor (Éljen!) utánozhatlan, kétségbeejtő genialitású ecsettel (Halljuk 1) oly képet állíta elénk, hogy kontárkodó retovehirozások által azon csak ronthatnék. Hogy ezen eljárás bárki ellenszenvét is felkölté, s a nemzettel félrevetteti a jut is , sőt lehetetlennek láttatja, hogy bármi jó lehessen, mihelyt német: ez oly természetes, melyen az , a ki az emberi természetet ismeri, legkevésbbé sem csodálkozhatik, s melyért ismét azt mondom: ama szerencsétlen kormányrendszer koholói és végrehajtői feleljenek majd a nagy Ítélőszék előtt,, melyről oly találóan monda ama nagy német, akihaélne, utálattal taszítaná el őket magától, a halhatatlan Schiller: „die Weltgeschichte ist das Wiltgerieht!" Végre emlitsem-e a kárt, melyet az uralkodó dynastiának tettek? Ezen egész tárgyalás, ezen idegeinket reszkettető fájó indulatvihar, melyet csak mindnyájunk hazafi hűsége tart féken, hogy minden perezben ki ne törjék, ez a tikkasztó hangulat, mely közöttünk s az egész országban uralkodik, s mely elmérgesíti úgyszólván a levegőt is, mely csak az imént gr. Teleki László ravatala körül is eléggé nyilatkozott, mind ez hangosan beszél; qui habét aures audiendi, audiat! S mi hozhatna e fekélyre is írt? Hogyha nem a magyar hazafiság érzete, mely nem képes annyira gyűlölni ellenét, mint tudja szeretni a hazát: ugy bizonynyal azon szintén magyar, mint alkotmányos elv, miszerint mi mindig el tudjuk s el akarjuk választani a fejedelem személyét, melyről 1848-ki alkotmányunk legelső szava is azt mondja, hogy: „szent és sérthetetlen", — a kormánytól, mely felett ország, világ színe előtt, ama 6-ik nagyhatalom; a közvélemény s ama világitélet: uz utókor előtt eltörjük a pálezát, s utána küldjük egy vérig sanyargatott nemzet sorvasztó átokszavát. S ezen alapelvnek, — melyet minden alkotmányos nemzet elismer és szentül követ, bár csak pillanatnyi mellőzése is az alkotmányos kormányzatot s valódi polgári szabadságot, hozzá merem tenni: a köz boldogságot is — nem csak megzavarja, hanem lehetetlenné is teszi; — ezen alapelvet nekünk szem elől téveszteni vagy föláldozni még akkor sem szabad, ha más oldalról azt teszik, s ha a fejedelem és kormány magukat egymással, szánandó elvakultsággal, azonosítják. Ezen elv az, mely egyrészt a népfelségnek a koronában symbolumot ad s az országnak biztosítja ama stabilismust, melyre szüksége van, s mely nélkül anyagi és szellemi felvirágzása merőben lehetetlen, más részt életbelépteti a többséggel kormányzást, a felelősséget, hatalommá emeli a közvéleményt, s szárnya alá veszi a haladás, a szabadság életrevaló eszméit. S épen az alkotmányosság ezen alphája, ezen kezdő betűje vezet engemet oda, hogy az indítványozott fehrást, melyet nem csak abban tartok tökéletesnek, a mit elmond, hanem abban is, a mit elhallgat vagy csak érint, mind tartalmára mind formájára nézve, pártolom. S e szavazatomat legkevésbbé sem gyengíti az, a mit Jókai tagtársunk, — kit nemcsak tisztelek, de szeretek is, —• e napokban nagy szépségű szónoklatában ellenvetett, hogy azon fejedelmet, akihez feliratunk szól, egy idegen, sőt egy nem létező, ország miniszterei veszik körül. — Mert hisz nem ezen urak kezébe tesszük mi férfias nyilatkozatunkat; hanem épen azok jogtalan beavatkozása ellen a leghangosabban tiltakozva , egyenesen Ferencz József 0 Felségéhez, a leendő magyar királyhoz fordulunk (Nagy zaj; zúgás), a kit, s bármely fejedelmet, hogy népe óhajtásának teljesítése lealázna, ez eszme oly ujonan felfedezett üstökös volna az alkotmányos élet egén, (Zaj; Elnök: Halljuk! Halljuk!) mely jót nem, hanem csak véres polgárháborúkat jóslana, de a mely, közelebbről megtekintve, ködként enyészik el, s fényes hüvelyének magva nincsen. Nem az alázza meg a trónt, ha a nép óhajtását teljesíti; sőt csak ez az egy mód az, mely azt megszilárdítja. S azok compromittálták a trón tekintélyét, kik a nemzet legszentebb jogait galádul lábbal taposták! Lesz-e e lépésnek óhajtott sükere ? azt nem tudom. 77*