Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

298 XXX. ülés 1861. május 27-kén. soha sem volt, mint jelenleg; valamint megfordítva ügyünk igazságosabb s biztosabb soha sem volt mint most; — a mit igazol leginkább azon körülmény, hogy nekünk 1848 óta nincs bajunk a haza népével, mely szabad, nincs bajunk enmagunkkal. A IV. Béla korát, midőn a tatárok jöttek be, és az Ulászló-ét, mikor a törökök támadták meg hazánkat, kivéve, alig volt általánosabb egyetértés, mint most, legalább bizonyosan országgyűlésünkben ily egyetértés nem volt mint most. (Ugy van!.) Én kerestem a történetben hasonló példát. Szerintem ezen országgyűlésünk hasonlít a keresztényeknek első conciliumaikhoz, melyekV ben a keletről nyugatról összejött püspökök, 's egyházatyák sokáig 's hevesen vitatkoztak, holott a lényegre köztök semmi különbség nem volt, az evangéliumot egyformán fogadták el, a keresztény hitért készek voltak martyrok lenni, a küzdelemnek oka csak az volt, mert egyik a másiknál buzgóbb követője akart lenni Krisztusnak s evangéliumának. Nincs bajunk azon társországok lakóival, kiknek képviselői itt meg nem jelenhettek, mert az anyaország irányukban méltányos és igazságos lenni kész. (Ugy van!) Ez ügyben a történelemre visszaemlékezés különös képeket tüntet fel. Hajdanában azon nemzetiségek a magyar korona alatt, melyek a közelebbi időkben egymás ellenei voltak; de a birodalomnak más tartományaiban élők is egymás között mint testvérek, a legbarátságosabb viszonyban éltek, a mint ezt Beniczky és Mihályi képviselők igen érzéstelve adták elő, együtt harczoltak, csontjaik a Kárpát, Tisza, és Duna vidékein együtt porlanak. Igen, de tisztelt ház! ezen hajdan egy ügyért küzdő nemzetek csontjai nemcsak hazánkban, hanem más idegen földön is együtt fekszenek, igen ott fekszenek a Lajthán, Wiener Neustadt határában, hol 1246-ik évben Frigyes herczeg a Babenbergi család utolsó ivadéka, meggyőzetett a magyaroktól, 's a csataterén Frangepán által elejtetett. Mely eset az akkori európai országok és nemzetek sorsára rendkivüli befolyással volt. Mert ha ez nem történik, Prága a hatalom főhelye marad. Bécs, melyben a hatalom az emberiség nyomorára oly sóikat tett, egy új dynastia székhelyévé nem emelkedik. Ott fekszenek a magyar csontok a többi nemzetekével Bécs alatt, hol 1273-ik évben, miután a habsburgi családból Budolf herczeg a magyarok királyát részére hódította, az által megszakadt a százados egyetértés a magyar és cseh nemzet között; Kun László alatt a magyar sereg Ottokár ellen a Habsburg főherczeg-et, már akkor német császárt segítette, mely ütközetben elesik Ottokár, s a Habsburg ház Stájer, Karantán és Ausztria állandó urává lesz, és későbbi hatalmának s dicsőségének alapja megvettetik. Ezek után ki vélte volna akkor, hogy majd 425 év múlva, I. Lipót ugyanazon Frangepán család utolsó ivadékát épen ott Wiener Neustadtban le fogja fejeztetni, mely családnak egyik elődje a Babenbergiek utolsó ivadékának levágásával, azon osztrák ház jövőjének alapját vetette meg; ki hitte volna, hogy 600 év múlva e család, ugyanazon népeket fogja nemzetiségöktől és szabadságuktól megfosztani, melyek hajdan vérüket s vagyonukat áldozák érdekeért. Tisztelt ház! miután ezen eseményekben szereplőknek a magyarokat említettem, ne vélje, mintha nem tudnám, hogy ott Magyarország minden régi nemzetiségei, magyar, horvát, dalmát, szláv, s román, együtt küzdöttek. Magyaroknak neveztem, mert a magyar közjog szerint minden a szent korona birtokában lakó népfaj, különbség nélkiü nyelvre, magyarnak neveztetett, s mint ilyen bírta a képességet, tagjává lenni azon szent koronának, mely „Embléma totius territorii Hungáriáé et jurium majestaticorum ei inhaerentiam.

0 A nyelvtudás ahhoz, hogy valaki magyar legyen, nem köttetett; így a világ bánni részéből jött ember, ha keresztény volt, itt lakott, a köz terheket viselte, azonnal magyar lett, — a Venéták és Lengyelekre nézve kivételt egyszer tett a törvény, de már az régen eltöröltetett. Az első meghasonlás a társországokkal, a vallás, adó és nyelv kérdése miatt történt; de az országgyűlési naplók igazolják, hogy a nyelvkérdés feletti viták, akkor a nemzetiségi kérdésekkel ugyanazonosak nem voltak. A magyarhoni követek a diák nyelv ellen vívtak, melyet a társországiak védelmeztek, s megtartani akartak; 1848-ban a bécsi ármány ezt fölhasználva elintette a néppel, hogy a magyarok el akarják törölni nemzetiségüket. Ha összejövünk horvát testvéreinkkel, mi barátságosan megmondhatjuk nekik, miért védték annyira a diák nyelvet, s nem a mag-ukét, ők viszont megmondhatják nekünk, hogy 20—30 évvel ez előtt nem tudtuk, hogy a nemzetiségi kérdések korunkban ily fontosakká lesznek. Nekünk nincs bajunk az örökös tartományok lakóival, — hogy Ferdinánd és Mátyás alatt a bécsi pacificatio, melyért a német, cseh, morva, együtt küzdött velünk, reájok is ki nem terjesztetett, az bííne az osztrák kormánynak, de nem a mienk. Nekünk nincs bajunk még a katonákkal sem, — ők gyermekeink és rokonaink, a tisztek nem azt szégyenlik, hogy Szolferinonál megverettek, — ez Hanibal seregével is megtörtént; — hanem azt, hogy ők a szabadságnak nem védelmére, de elnyomására, sőt most már adóbehajtásokra használtatnak. A polgári jogokat a nemzet még a zsidókra is politikai hitvallásánál fogva kiterjesztem kész levén, már többek még a török iránt is rokonszenvöket nyilvánították. De közvetlenül az uralkodó családdal sincs bajunk; — mert ez jól ismeri régi állapotát. Köztudomás hogy az Ens folyamnak egyik oldalán fekvő vidék, mely, mivel az akkor már hatalmas bajor herczegség irányában keletre feküdt, Ostland — Ostreich nevet kapott, Nagy Károly által az Avaroktól foglaltatván el, a római birodalomnak hűbéres tartománya volt, — ennek urai mint más véghelyeken Markgrófoknak neveztettek, később a babenbergi család herczegi, majd mivel rangja a Churfúrstok után volt, főherczegi czímmel, de mint hűbéres bírta ezt. Mikor már Magyarország és ennek királyai Európa