Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

XXX. ülés 1861. május 27-kén. 289 lyei voltak; a szlávok alapiták Lipcsét és Drezdát, s hogy az egykori linónoknak egy század előtt még saját nyelvű papjok vala? Nem tudjuk-e, hogy Albert a Medve, valódi keresztes háborút viselt Brandenburg szlávjai ellen; hogy egyik utóda halálos büntetést decretált a szláv nyelv tanitóira, s a Fridrikek vértelen, de irtó hadviselését Pommem, Silésia, Posen nem német ajkú, tót, nem jövevény s „bekéredzett" lakossága ellen fennen magasztalja jelenleg is a higgadt „közvélemény" s áldja a német tudomány és hazafiság. Hiszen mind az, a mi történt, a nagy „einiges Deutschland" érdekében vagyon. S vájjon, miként járt el a mi parányi „barbár" nemzetünk, s nem kivételesen, egyes korszakok nyomása folytán, hanem egy egész — ezred folyama alatt ? Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését: „Unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est:" a magyar állam egyik életkérdése, megfejtés helyett, kimélettel utaltatott tova, a latin nyelv uralma fölöslegessé tévén azon népiségek egybeolvadását egy magyar állammá, mire fejedelmeink, előbb vallási, majd közgazdászati tekinteteknél fogva, tárt kaput nyitottak. S kiket közénk hozott az ínség vagy reménykedés: e „hospesek" iránt mutat-e föl bármely nemzet e földön oly nagylelkűséget mint a magyar ? Feleljenek azon törvények és kiváltságok, mik két századon át mind e betolult népcsoportnak autonora-állást biztosítanak, sőt statust in statu engedményezének. Mutasson fel országot a világtörténelem, melynek székvárosában a „hospes" lakosság hivatalképtelenné decretálhatá a haza fiait; melynek törvényhozása egy bemenekült idegen faj irányában századok előtt már kedvezőbben nyilatkozott saját polgárainál?; de sőt mutasson fel valaki a pusztaszeri alkotmányozó gyűléstől az utolsó szegedi országgyűlésig egyetlen egy törvényczikkelyt, mely egy népiséget, mint olyat sérelmesen illete! S ime! épen hazánk keblében előbb a sajtó halk terén, az osztrák censura sasszárnyai alatt, indult meg az a mozgalom, mely most Pozsonytól Belgrádig, Varasdtól Brassóig veti el lüktetéseit. Magyarország alkotmányos institutióinak védelme alatt a közhatalomnak — mondhatnók — szemeláttára , „nemzetiségi" törekvések palástja alatt egész hálózata szövődött a magyar állodalmat lételében megtámadó fondorlatoknak. A cseh-tót párt az egykori marahan birodalom területét „foglalta le" magának. Az illyr egy Déli-Slávia magkövét képezgeté. Az oláh Dacoromania Váradtól a Dniszterig fogna nyúlni, mig mind ezt bekoronázná a nagy Panslavia, a földteke lakosságának %

0 részével, hivatva egy birodalmat alkotni az Athos hegye és Pommem, Szerbia és Boroszló, Stambul és Pétervár, Kamcsatka és Japán között. Mindez nem volt titok előttünk, s mindezzel szemben, megosztok a szabadságot, nemzeti lételünket testvérileg, hogy a tennészet, a történelem s a törvény kapcsolatát a jog és hála áldása szentesítse. Mi védtük a szabadság közös tulajdonát azok ellen, a kik elakarták rablani, hogy megtartsuk azok számára is, a kik elutasiták. (Közhelyeslés). Együtt buktunk mindannyian. Es mi nem néztük sebeink helyeit, midőn a testvérek szenvedése szóla: megosztottuk filléreinket, miként jogainkat megosztok; szivünk résztveve a jelen fájdalmában, részt ada a jövő reményeiből. Egyebünk nem vala. (Úgy van!) S most? Sülyedező hajóban feledje önmagát kiki, mert menekvése az egésztől föltételeztetik. Mentsük meg, tartsuk meg magunknak e hazát; hiszen az olyan mint a szív: szeretetéből egyenlő osztalékot nyújt egy világnak , de önmaga megoszthatatlan. (Közhelyeslés). Jó és bal szerencse közt, künn és benn egy ezred óta vív a magyar; elveszíte koronként mindent, csak e hazát nem, és mig maga él, nem fogja soha. (Úgy van!) Egy maroknyi por szent földéből, mint áru, elharácsolása volna őseink szent hamvainak, mik ott pihennek, árulás volna a tennészet ellen, mely egy országgá tévé a hont, s nemzetünk Istene ellen, ki a múlt fejében fenntartá számunkra a jövőt. (Közhelyeslés, éljenzés). Európa és Ázsia tusai közé, előőrsül állitá ki egykor; a kereszténység védbástyája volt a keleti barbárság ellen; most az északi ellenében, a nyugoti polgárisodásé lőn; szírtfok, mely a szlávság nagy tengerét egybeáradni nem engedi; hullámverése nemcsak őt, de elnyelné mind a tért, minek védbástyája ő. De nemzetünk egy más eszmét is képvisel, s ellenében a nyugati subversiv irányoknak. A legitimitás magas eszméjét. A forradalom, mint a tűzvész háborog tova; írt és hódít eszméket és országokat. Mi vagyunk a jogalapok csatárai egyedül; nem kell sem több sem kevesebb. Pártütő zászlók alatt csatáznak a népek és fejedelmek: a mi zászlónk az egyetlen, min e jelszó áll: a törvény ! nem több, nem kevesebb. (Zajos helyeslés). Jöhet idő, midőn még egyszer meg kell hóditnunk e hont: a fölaszlás eszméinek hadjárata ellenében. E küzdelemtől sem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk — tehát méltányosak. Eépv. hit napi. I. k, 73