Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

288 XXX. ülés 1861. május 27-kén. symbolumaul választja a keresztet, mint „uniea spes mea". (Nagy derültség.) Es méltán. Mert hiszen egy üdvözítő Isten az csak, ki az ő bűneit megboesáthatja; megváltam nem képes ő sem. (Köztetszés; taps.) Ez a faj, s ennek száz meg száz, nagy és kicsiny neme az, mit csendes vérrel megnevezni sem bír a magyar, mert ez ostorozza, mint Isten egykor Egyptomot, de ezernyi formában, és három' század óta. (Ugy van! Helyes!) Ez a faj az, mely századról századra, nemzedékről nemzedékre bősz kitartással kongatja barbár fajunk fölött a halálharangot, és azt tudományos, emberiségi s politikai okoknál fogva szükségesnek hirdeti; —

; mert hiszen harczias apáink emlékezetét különben is fenntartják majd az ő történelmi „Handbuch" jaik; ez a faj, az, mely •— miként a romai triumphatort bérlett csőcselék insultálta utában a Capitol felé — nemzetünk legmagasztasb tetteit, az augsburgi csata óta a mai napig, gunynyal és epével dobálni meg nem szűnt, ós mivel calumniare audacter, tamen aliquid haeret, tolla örök mozdonyával őrli le a magyar becsületes nevét. (Közhelyeslés.) . ' :: És e faj tartá föl őshagyományként a nép ajkam: midőn Lehel vezért Konrád császár kezébe adá a balszerencse; a vérpadon — nem! a bitó clőít, mert a német azt, kit megöl, meg is akarja becstelem'teni (zajos helyeslés) — esatakürtjét kérte még egyszer elő, s midőn rajta az utolsó riadót elharsogá, a császárt snjtá agyon vele mondván: „menj előttem az alvilágba, hogy ott szolgám is leendj!" (Helyeslés, tetszés.) Visszaélek, érzem, az önök türelmével, uraim (Halljuk!): mind a mellett kénytelen vagyok azt kikérni, egy kérdést illetvén még, mit a jelenkor bonyodalmai az elméleti vitatás szerény hátteréből, hol nyugovók, a fölszinre, de sőt az előtérbe sodrottak. Az ugy nevezett „nemzetiségek" kérdését értem. (Halljuk!) Minden kor terem magának egy jelszót, melyben a jogos igény s az ábránd egyiránt formulázva találja mind azt, mit a létező állapotok ellenében, fegyverül sükerrel felhasználhatni vél. Miként egykor a fejedelmek isteni joga, majd a vallás és hit eszméi egész világrészeket hoztak mozgalomba, s gyakran öntudatos irány nélkül sodrottak tova magukkal, uj ösvényeken uj ezélok felé , s dúlva és irtva uj alakulások magvetői lőnek: ugylátszik, hogy korunk keresztesháborúi a „nemzetiségek" zászlói alatt vivandják meg hadjáratukat a történelmi állam és társadalom alapjai ellen. Chaoticus bonyodalom, melyben jogosult igények és vakmerő követelések az ábránd jó hiszemü lelkesedése s a léha önhit együtt tolong a szereplők előterébe. „A hódítás ó szelleme, az erőszak uralnia," s viszont: a történelmi jog, az „álladalom életföltétele" meg annyi jelszó, ott a hol és miként a politikai érdekek sugallják. Legyen igy vagy ugy: a kérdés áll; tehát nem ignorálható. S eltekintve a roppant szintéren, mit — tovaharapozó gyulladásként — elfoglal; s azon tömegek nagy számán, mik már cselekvöleg vagy szenvedőleg rajta helyt foglalnak, elmondhatjuk: oly mozgalomnak nyíltak meg zsilipjei, milyen ez agg világrészt a népvándorlások korszaka óta meg nem rengeté. A fogalmak bábeli zavara csatárlánczként nyomul előre; a puszta erőt áílitni ellenébe, konokság; gyöngeségből hátrálni előtte, helytelenség, — sőt veszély. Salus reipüblicae suprema les, le- és fölfelé. Kétségtelen, hogy a nyelv analógiája, s még inkább identitása, hatalmas kötelék a népek között, és miként a physicai conformatio a fajrakonság jellegeinek egyike: de döntő politikai súlyát, a hogy némely oldalról állittatik, el nem ismerem. Van ennél egy csalhatatlanabb criterium: a történelmi együttélet által kifejlesztett közös szellem és a geographiai fekvés, mely a határokat kijelöli s az ezek közti elemeket fusióra utalja. E két kapcsolat hatalmasb minden egyébnél, mert alapja a vér, a föld, a történelem. A f a j r o k o n s á g n a k etimológiai, a nemzetiségnek történelmi alapja van; sageographiai positio: egy az emberi intézmények felett álló törvény. Ha egy nemzetben elég életösztön van, hogy egy államnak léteit adjon, s maradandóságot biztosítson: kell, hogy lelkét és jellemét az egyetem szellemi médiumává tegye. A politikai nép (nemzet) s a népiségek közti ezen küzdelmet végig vítta valamennyi nagyobb nemzet, s büszkén utal eredményeire. A franczia „szabadság, testvériség s egyenlőség" zászlóját néhány sebhely lyukgatá meg; most fennen hirdeti, hogy „az ő kardja tárta föl a jövőt nemzetiségi jogok számára", kevélyen utalván honára, mely az „unitas példányszerü typusát mutatja". A nemzetiségi eszme, fegyver az ő kezében, miután benn nincs mit tartania tőle; apostola lőn diadalmas harczok után. Nyelve a világé, mig Lothringen és Elsass lakossága ma is tolmácsok által közlekedik bíróságaival; s míg tudósai Július Caesar tanúságára hivatkozva,, tartogatják emlékezetben, hogy az egykori Grálba a Rajnáig és Alpokig (beleértve „Schweizot" is) terjedett, A Pyréneken átnyúlt celta és gallus faj, geographiai helyzete folytán beolvadt az iberekbe. S Wales és Scótia (az egykori Caledonia) celta népségeinek semmi fajanalogiájai Anglia szász és angol, ibér és gallus lakosaival; az alaptypus körvonalait nem bírták elmosni a századok: s íme az angol államélet és tudomány, népiségek romja és maradványául tekinti, miknek nincs joguk követelni, hogy éljenek. S miként bántak el a mi kedélyes atyánkfiai s tudós tanáraink, a németek, a maguk szláyjai irányában? Felelet: a hol „assimilálniok" nem sikerült: kiirtották őket a „polgárisodás javára." Nem tudjuk-e, hogy Hannover és Meklenburg, Holstein és Anhalt, Poroszhon és Ausztria nagy .részének lakossága tót volt, hogy Hamburg és Lübek, Rostock és Schwerin szláv knézek tót nevű székhe-