Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-27

22i XXVII. ülés 1861. május 23-kán. birodalom egyik legszebb tartománya elveszett. A nagyhatalmak tanácsában a túlsúly reményét ápolák, — s maguk maradtak. — Magyarország kibékülését hirdetek, és seregeiket naponkint növelik. A magyar dus földjének erejéből fmaneziáikat akarták rendezni, —- s készítenek egy bábeli zavart. (ügy van!) Erszényeinkből gazdagodni akartak, s elszegényiték magukat s velők együtt a magyart. Fog-e a fejedelem ezután is a tények e kérlelhetien nyilatkozata után ily statusférfiakra hallgatni? Miután 10—12 éven keresztül ily kecsegtetések, ily suttogások közt ringattatott volna, elvégre a történet folyamának hatalmánál fogva nekünk is nyilt alkalom szavunkat hallatni, nekünk, a nemzet képviselőinek, kiknek jogunk is, kötelességünk is az igazság s a nemzet aspiratióinak szavát hallatni; nekünk, kik e sokat szenvedett haza gyermekei vagyunk, kik mint egyesek is osztoztunk a nemzet fájdalmaiban és szenvedéseiben : meg fogunk-e hallgattatni mi, kik néhány rövi# óra alatt mondjuk el azt, minek a 12 év szomorú eredményeit kellene kitörleni; s nem fognak-e bennünket, midőn igy nyíltan s őszintén szólunk, demagógoknak, javithatlan forradalmiaknak keresztelni: szenvedélyekkel, ábrándokkal, önzéssel vádolni? kik ezeréves sajátunkat védjük, (Helyes!) azok irányában, kik talán polgári erényeket követelnek maguknak, midőn a másé, a magyaré után ásítoznak? Kik a fejedelem személye körül számítva leshetik a pillanatok kedvezményeit, s minden egyes szavuk hatását hidegen mérlegezhetve, a fejedelem szivébe csöppenkint szivárogtathatják be a legkárosb ellenszenveket? De mi kötelességünkhöz híven elmondjuk, mit egy jobb jövő után sóvárgó szívünk sugall, s mit veszélyben forgó hazánk érdeke parancsol; elmondjuk e helyen, melyre a nemzet bizalma állított, és ha felszólalásunk sükertelen marad, a népek fölött őrködő Istenre s nemzetünk erkölcsi s hazafierényeire hivatkozunk. (Helyes!) Tanácskozásunk a múlt 12 évnek mindinkább kikerekülö képe. Indítványozott első felszólalásunk legyen a legközelebbi nemzet jövendőnek hirdetménye. — És ha nem lesz - legyen — politikai evangelioma, melynek apostola a nemzet minden egyes tagja — és ha igy lesz, hiszem nem messze az idő, midőn az ige testté válik. (Helyes! éljen!) Egyébiránt az előterjesztett indítványnak mind tartalmára, mind formájára nézve Deák Ferenczczel szavazok (Helyeslés; éljenzés). Kállay Ödön: A cótempláló lelket nemzeti sanyaruságunk közepette az örömnek egy neme lepi meg, ha végig tekint az emberiség jelenén, és ha a jelenből biztos következtetéseket húzva, mintegy előre látja a tagadhatatlan igazságnak győzelmét. Minden győzelme most már a szabadság elleneinek, a szabadságra vágyók s igaz megismeröinek győzelmes jövőjét hozza közelebb; nemde legyőzék az egyesültek a franczia classicus forradalmat, és nyertek? nem, ők vesztettek; mert az ott kifejlett eszmék szétterjedtek, mint magneticus folyam az egész civilisatiora képes világon. — 1849-ben mindenütt győzött a reactio; de csak azért, hogy a népek követeléseit felcsigázza, hogy erejüket edze, s most itt áll a népszabadság kívánalma mint egy kolossz, mely eltiprással fenyegeti az absolutismus ármánykodásait, és a szolgalelküek seregét; (Helyeslés.) s odajutottunk már, hogy erős hatalmak szabadelvű népjogokat hirdetnek, s uralkodásuk alapjául a nép szavazatát tekintik. Tudjuk, hogy publicisticai, philosophiai és természettani utakon oly munkálkodások történnek, melyek mint a jövőnek előmunkálatai a tudomány tárházába rakatnak, azért, hogy majdan a győzelem napján csak hozzá kellessék nyúlni a szabad népeknek, hogy a szabadság üdvét élvezzék, minek alphája akkor fog megkezdődni, midőn az uj tannak és erőfeszítéseknek sikerülend, uj társadalmi elveket alkalmazni, melyek nem az előítélet, s nem a minden elnyelni akaró önzés- és dölyfnek, hanem a keresztényi tiszta szeretetnek lesznek szüleményei. (Éljenzés.) Ezen mozgalmak között áll az osztrák birodalom, lassan haladva a végezel felé, mely nem más, mint az elkorhadás, — mit megakadályoztatni nehéz, s mit megakadályozni ugylátszik, nincsen szándok. Valóban e hatalomnak valami fatalismus által szerencsétlen rendeltetés jutott; kevés a történelemben oly lap, mely az európai népek könyeit rajzolja, hol e hatalom ne ugy tűnjék fel, mint a szabadság ellensége, vagy mint a szabadság ellenzőjének pártolója. Olvassuk Németalföld történetét; a 30 esztendős harezot, a szerencsétlen Lengyelhon esetét; a spanyol charta végét, a laibachi és veronai congressusok határozata következtében történt beavatkozását; — mindenütt ugyanazt észlelhetjük. Csehország történelme hajmeresztő, a fehérhegyi csata után történteket alig akarja hinni az ember, mikép azok a kereszténység korában történhettek; s midőn ezeket olvassuk, nem csodálkozhatunk azon, hogy a persa király ellenségének, Róma imperatorának bőrét huzattá le. Ha Galiczia nemességének szerencsétlen történetét még fölemlítem, ugy hiszem eleget mondtam a rémtörténelemből. Hazam történetét, a 300 éves miserabile carment, e könyek tárházát, nem említem fel; a nemzet hősies tetteit, e nemzet energiáját bámuljam-e, vagy a hatalom dühét, mely ki nem fáradt annyi martyrokat teremteni. (Tetszés.) Gyözedelmében e hatalom a mérsékletességet nem ismerte. Velencze Murát Joachimban még a koronát sem tisztelte, s I. Napóleon ellen erősen küzdött, s jutalma az leve, hogy azon hatalom által nyeletett el, melylyel egy ügyet védelmezett, — s hogy az 1815-ki szerződések is csak akkor érvényesek, midőn azt Önzésük követeli. Krakó bekebelezése eléggé bizonyítja, vajmi átkos tanácsnokoknak kellett ott működni, hol ilyenek történhettek! Áttérek azon reményekre, melyeket talán az osztrák statusférfiak táplálnak. Ezek lehetnek: a né-