Országgyűlési irományok, 1947. III. kötet • 159-219. sz.
1947-184 • Törvényjavaslat a kiváltságos haszonvételi jogok megszüntetéséről
150 184. szám. latban ahhoz hasonló jogforrás, avagy más jogforrás, másfelől aszerint, hogy a vásártartásra jogosult község (város), avagy más természetes vagy jogi személy. A királyi adományon nyugvó úgynevezett királyi kisebb haszonvételi jogok (iura regalia minora) túlnyomó részét törvényhozásunk már megszüntette. így még a múlt században megszűnt a királyi kisebb haszonvételen alapuló italmérési jog, a húsmérési jog, boltbérszedési jog, a pálinkakazánok (főzdék) utáni díjszedési jog, a tégla- és mészégetés, kő vágás, agyag- és fövényásás, illetőleg az ezek utáni szolgáltatások beszedésének joga, a halászati jog. Ezeket a jogokat már a múlt évszázadban a jobbágyi idők maradványainak, tehát meghaladott jogoknak tekintette a régi feudális jellegű törvényhozás is. Nem szorul tehát bővebb indokolásra annak megállapítása, hogy a királyi adományon, illetőleg a gyakorlatban ahhoz hasonló jogforráson alapuló privilégium jellegű vásártartási jogok nem egyeztethetők össze a demokratikus jogelvekkel és így már ebből az okból folyóan is ezeket a vásártartási jogokat meg kell szüntetni. De meg kell szüntetni ezeket a jogokat egyéb közérdekből is. A királyi adományon, illetőleg az ahhoz hasonló jogforráson vásártartási jogok ugyanis — mint már bátor voltam említeni — magánjogi jellegűek, azok adásvétel, ajándékozás vagy örökösödés tárgyát képezhetik, nagyrészük magánszemélyeket illet. Ezek a magánszemélyek — a dolog természetéből folyóan — a vásártartási jogban nem látnak mást, mint hasznothajtó jogosítványt. A vásártartási jogok gyakorlásánál tehát nyilván nem a köz, hanem elsősorban a vásártartók egyéni anyagi szempontjai érvényesülnek, holott a vásároknak nem egyes személyek anyagi érdekeit kell szolgálniok, hanem mint fontos gazdasági intézményeknek az a hivatásuk, hogy egyes vidékek áru- és állatforgalmát kizárólag a közérdek szemelőtt tartásával bonyolítsák le. Emellett a vásárok tömegmozgató jellegűek és így rendezésüknél minden tekintetben érvényesülnie kell a hatósági szabályozásnak és a közvetlen hatósági felügyeletnek is. Nyilván ezek az okok késztették a múlt kormányait is arra, hogy vásártartási jogot az elmúlt század második fele óta általában csak község (város) részére engedélyeztek. Ebben az esetben ugyanis biztosítottnak látszik, hogy érvényesülni fognak azok a szempontok, amelyeknek éppen a köz érdekében a vásártartásokkal kapcsolatban érvényestilniök kell. A vásártartási jog nem maradhat tovább a magánjog tárgya, hanem miíit ilyennek meg kell szűnnie és mindenütt közjogi jogosítvánnyá kell átalakulnia. A nem valamely községet (várost) megillető vásártartási jogokat tehát meg kell szüntetni, a községet (várost) illető ilyen jogoknak pedig privilégium jellegük megszüntetésével magánjogi jellegüket el kell veszíteniök ; a nem valamely községet (várost) megillető vásártartási jogok megszűnése után, ha közgazdasági szempontból indokolt, a vásár színhelyéül szolgáló község (város) részére új vásártartási engedély lesz adható, a vásárengedélyezésre vonatkozó rendes szabályok alapján. A megszűnő vásártartási jogoknak a vásár színhelyéül szolgáló községre (városra) önmagától, a törvény erejénél fogva átruházása nem kívánatos, mert ezek között a vásárok között számos közgazdaságilag nem indokolt vásár lehet. E vásárok fenntartása, azaz a község (város) részére való engedélyezése csak akkor indokolt, ha arra a helybeli kereskedők és iparosok, továbbá a vásárt igénybevevő felek szempontjából szükség van. Ha valamely vidéknek ipara és kereskedelme már annyira fejlett, hogy vásár tartása nélkül is ki tudja elégíteni a község (város) vagy környéke szükségleteit, vagy az állatforgalom a környéken tartott többi vásáron kielégítő módon lebonyolítható, a vásártartási engedélyezésre már nincsen szükség.
