Országgyűlési irományok, 1947. II. kötet • 95-158. sz.
1947-129 • Törvényjavaslat a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában
129. szám. 299 hogy a köznevelésről a szerint gondoskodjék, miszerint még a legszegényebb polgárnak is módja, alkalma legyen magát némileg kiművelni ; az emberben pedig az embert és polgárt annyira tisztelnie, a birtokszerzés, s élelemkereset akadályait annyira el kell hárítania, miszerint a közjólét úgy elterjedjen, hogy a közállomány fenntartásában az egész nép érdekeltnek tekintethessék.« Még határozottabban halljuk ezt a hangot a magyar tanítók 1848 július 20-án megtartott első egyetemes gyűlésének javaslatai között. Az elemi tanodákat és tanítókat illető kívánatok között többek között azt olvashatjuk, hogy »a népiskola-tanitók legyenek álladalmi hivatalnokok«, továbbá, hogy a »népiskola-tanítói hivatal különíttessék el minden egyházi alárendeltség alól is.« Hasonlókép gondolkozott az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, Eötvös József is, aki az 1848. évi népiskolai törvényjavaslatához fűződő képviselőházi beszédében kifejtette, hogy »maga is helyesnek és kívánatosnak tartaná a népiskolák teljes közösségét«, ez utóbbi kitétel mai nyelvhasználatunk szerint állami iskolát jelent. Szabadságharcunk tragikus bukása megakadályozta köznevelésünk ügyének intézményes rendezését, mely majd csak a kiegyezés után, Eötvös második minisztersége idején kezdődhetett meg. Ekkor indult el az állami és községi iskolák hálózatának kiépítése, egyházi jellegű'iskoláink azonban továbbra is megmaradtak, sőt az állam és a községek támogatásával gyarapodtak. Fennmaradásukat az egyházi birtokok érintetlensége mellett nagyban elősegítette az a politikai rendszer is, amely az egészséges gazdasági és társadalmi fejlődést megakadályozta. Köznevelési intézményeink egészségtelen megoszlását fokozta az állam és a katolikus egyház szoros kapcsolata, amely különösen köznevelésünk rendezésének első kísérlete, a Ratio Educationis óta arra késztette a protestáns egyházakat, hogy az oktatás területén is kivívják maguknak autonómiájukat. 1935-ben a katolikus tanügyi autonómia a gyakorlatban is megszületett, ugyanakkor újabb törvényes megerősítést nyert az egyházaknak köznevelésünk terén élvezett kiváltságos helyzete, melyet maga az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő szavakkal jellemzett: »Közismert tény, hogy az állam a történeti egyházak részére a nevelés és oktatás terén az évszázados magyar jogfejlődésnek megfelelően olyan szabadságot és támogatást biztosít, amely nemcsak Európában, hanem az egész világon szinte egyedülálló.« Köznevelési intézményeinknek ez a több autonómiára való szétosztása a nemzeti közműveltség szempontjából lényeges tantárgyaknak, így irodalmunknak és történelmünknek az egyes hitfelekezetek sajátos szempontjai szerint való tanítását is megengedte s ezáltal lehetetlenné tette, hogy ifjúságunk egységes szellemű, közösségi nevelést kapjon, holott ekkor már mindenütt nyilvánvaló volt, hogy ez utóbbit elsősorban a jó iskola képes kialakítani. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az iskolák fenntartásával járó kiadások már a kiegyezés óta részben a tanulók szüleinek, részben a községek lakosságának, részben magának az államháztartásnak terheit emelték, mert a népoktatás ingyenességének bevezetése óta az egyes egyházak a főhatóságuk alatt működő iskolák terheinek viselését j elentős mértékben a közületekre hárították át, mégpedig anélkül, hogy népiskoláik korszerű kiépítésére és fejlesztésére különös gondot fordítottak volna. Eléggé ismeretes, hogy érdeklődésük középpontjában a felszabadulást megelőző idők gondolkozásának megfelelően a középiskolai oktatás állott. Az ország felszabadulásával gazdasági és társadalmi életünk új úton indult fejlődésnek. Megváltozott anyagi helyzetükben az egyházak még annyira sem tudtak eleget tenni iskolafenntartói jogukkal járó kötelezettségeiknek, mint a felszabadulás előtt, így az iskolák fenntartásával járó anyagi terhek viselése szinte teljes egészében a közületekre hárult, ugyanakkor továbbra is megmaradtak az 38*
