Országgyűlési irományok, 1947. I. kötet • 1-94., I. sz.

1947-35 • Törvényjavaslat a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről

164 35. szám. határozatai ellen, abba a rendes felsőbíróságoknak semmiféle beleszólásuk nem lehet. A Nbr. 56. §-ának többféle értelmezést engedő szövegezése folytán a népbírósági gyakorlatban ennek az elvnek ellenére mégis kétségessé vált, hogy bizonyos körben — így egy nemrégiben előfordult eset kapcsán pl. a kizárási kérelem tekinketében — nincs-e az ítélőtáblának vagy a Kúriának a népbíráskodás területére is kiterjedő hatásköre. Minden kétség eloszlatása végett szükséges tehát annak kifejezett kimondása, hogy a népbíráskodás tekintetében a fellebbviteli hatáskör is általában a bűnvádi perrendtartás szerint a felsőbíróságokat megillető hatáskör a rendes felsőbíróságok kizárásával, egész terjedelmében a Népbíróságok Országos Tanácsát illeti. Ezt célozza a 18. §-ban javasolt rendelkezés. A javaslat 19. §-a a népbíróság ítélete ellen használható perorvoslatot semmisségi panaszként szervezi meg. Ennek az újításnak gyakorlati szempontból leglényegesebb megnyilatkozását a § (2) bekezdése tartalmazza, amely szermt az ítélet ellen csupán a törvény lényeges rendelkezésének megsértése miatt van helye per orvoslatnak. A semmisségi panasz fogalmából következik ugyanis, hogy azt a fél nem bármilyen sérelem esetében veheti igénybe, hanem csak akkor, ha az ítélet — esetleg az azt megelőző eljárás — törvénysértést tüntet fel. Az anyagi és eljárási törvénysértések tipikus eseteit a Bp-nek a népbíráskodásban is alkalmazandó 384. és 385. §-ai tartalmazzák, az ezekben foglalt felsorolás azonban korántsem kimerítő ; ehhez képest semmisségi panasznak lesz helye a Bp. 384. és 385. §-aiban foglalt okokon felül is mindazokban az esetekben, amelyekben a népbíróság ítélete, illetőleg eljárása törvénysértést tartalmaz, feltéve, hogy ez lényeges volt. Hogy a törvénysértés lényeges-e vagy sem, ez a kérdés általános elvi állásfoglalással, vagyis elvontan nem ítélhető meg, mert hiszen elvben a törvények minden rendelkezése lényeges, ennélfogva minden törvénysértés is lényegesnek tekintendő. A bűnvádi eljárási jogban irányadó felfogás szerint azonban a törvénysértés akkor lényeges, vagyis akkor lehet szó a törvény lényeges rendelkezésének megsértéséről, ha a jogszabálynak helytelen alkalmazása vagy figyelmen kívül hagyása a felmerült esetben az ítéletre befolyással volt. Hogy tehát a törvénysértés a törvény lényeges rendelkezésére vonatkozott-e : ezt a kérdést nem elvont általánosságban, hanem mindig a fél által sérelmezett ítéleti rendelkezéshez viszonyítva kell eldönteni. A 19. § (2) bekezdése ténykérdésben kizárja a semmisségi panaszt. Ebben a vonatkozásban ténykérdés alatt azokat a kérdéseket kell érteni, amelyek a tényállásnak a bizonyítékok mérlegelése alapján történt megállapításával kapcsolatosak. A bűnvádi eljárási jognak ugyanis alapvető tétele a közvetlenség, ez pedig annyit jelent, hogy az a bíróság, amely a bizonyítékokat közvetlen észlelet alapján figyelte meg, amely pl. a tanukat maga hallgatta ki és így azok vallomásáról, a vallomástétel mellékkörülményeire is kiterjedő közvetlen megfigyelésekre tehetett szert, alkalmasabb e bizonyítékok bizonyító erejének megítélésére, mint az a felsőbíróság, mely a bizonyítás eredményéről csupán az iratok alapján, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyvből szerezhet tudomást. Kétségtelen ugyanis, hogy a bármilyen gonddal megszerkesztett jegyzőkönyvek sohasem adhatnak olyan hú benyomást a bizonyítás lefolyásáról, mint annak közvetlen észlelete. Ennek az alapelvnek megfelelően a jelen § (2) bekezdése nem teszi lehetővé a bírói mérlegelés alapján megállapított tényállásnak semmisségi panasszal való megtámadását. Nem lehet tehát pl. semmiségi panasszal élni azon a címen, hogy az elsőfokon eljárt népbíróság több ellentétes tanúvallomás közül melyiket fogadta el valónak és ehhez képest mely tanúvallomás vagy vallomások alapján állapította meg azt a tényállást, amelyen ítélete felépül. Ez ugyanis* a közvetlenség s