Nemzetgyűlési irományok, 1945. I. kötet • 1-70., I-II. sz.
1945-34 • Törvényjavaslat a szénbányászat államosításáról
34. szám. 19Ö külön kérdéseket, az V. fejezet az állam széngazdálkodási tevékenységét szabályozza, a VI. fejezet az Országos Szénbányászati Szaktanácsot állítja fel s végül a VII. fejezet az átmeneti és vegyes rendelkezéseket tartalmazza. I. FEJEZET. A földtulajdonosi szén jogok megszüntetése. 1. §. Bányajogunk eddigi rendszerének sajátossága volt az, hogy míg a föld mélyének kincsei általánosságban u. n. fenntartott ásványoknak minősültek, amelyekre a törvényes feltételek mellett bárki szabadon kutathatott és bányaadományt nyerhetett, az ásványszenek a felszíni ingatlan tulajdonosának kizárólagos rendelkezése alatt állottak. Ha a történelmi fejlődés vizsgálata során ennek magyarázatát keressük, azt a magyar társadalom feudális berendezkedésében és a nagybirtok politikai hatalmában találjuk meg. Az 1848-at megelőző rendi jogrendszer a föld mélyének kincsei tekintetében elismerte az államfőnek, az államiság akkori megtestesítőjének bányaúrjogát s az ásványi kincsek kiművelése királyi haszonvételnek, regalitásnak tárgyát képezte. Ebben az időben a szénbányászatnak országunkban jelentősége nem volt s így az ásványszenet a közfelfogás nem vonta a szűkebb értelemben vett és királyi haszonvételnek fenntartott bányászat körébe, hanem az a kő-, kavics- és homokbányászai? példájára a földesúr rendelkezése alá tartozott. Az abszolutizmus idején az osztrák központi kormány hazánkban is bevezette az 1854. évi általános bányatörvényt, amely az iparilag fejlettebb Ausztriában kialakult szükségleteknek megfelelően az ásványszenet is a fenntartott, tehát a földesúri rendelkezés alól kivett ásványok közé sorolta. Sajátságos módon az 1861. évben összehívott országbírói értekezlet, amelynek feladata volt, hogy az 1848. évi reformokat, az abszolutizmus ideje alatt bevezetett jogintézményeket és a régi magyar jogrendszert összhangba hozza, az általános bányatörvény rendelkezésein egyedül azt a változtatást tette, hogy az ásványszenet -visszaboesátotta a földesúr szabad rendelkezése alá. Nem nehéz magyarázatot találni arra, hogy a XIX. század második felében, amikor a vasút és a gőzhajózás elterjedésével és az iparosodás fejlődésével a szén egyre nagyobb gazdasági jelentőségre tett szert, milyen érdekek szólhattak amellett, hogy az ősi magyar jogrendszer védelmének ürügye alatt a korábbi helyzet visszaállíttassék s ezáltal az ország szénvagyonának kiaknázásából származó jövedelemben a nagybirtokos osztály jelentős mértékben részesíttessék. Hogy ezek az érdekek milyen hatalmi súlyt képviseltek, arra legjellemzőbb, hogy az 1854. évi bányatörvénynek három ízben is — 1870-ben, 1899-ben és 1903-ban — megkísérelt reformja azon hiúsult meg, hogy a feudális érdekeket képviselő országgyűlés nem volt hajlandó olyan javaslatot elfogadni, amely a földesúri szénjogok idejétmúlt és a kontinensen egyre inkább példa nélkül maradó intézményét megszüntette volna. A jelen javaslat gyökeresen leszámol ezzel a helyzettel és a szénvagyont, amely csak a fent ismertetett osztálypolitika hatalmi helyzete folytán került ki a nemzet rendelkezése alól, visszajuttatja a magyar nép kezébe. A javaslat a szénjogok és a szénjogi szerződések megszüntetésének határnapját az 1946. évi január hó 1. napjára teszi, ami azt a célt szolgálja, hogy a most tárgyalt rendelkezések és a törvényjavaslat II. fejezetének intézkedései között a kellő összhang biztosíttassék. 25*
