Képviselőházi irományok, 1939. XI. kötet • 870-893., XIV-XV. sz.
Irományszámok - 1939-871. Törvényjavaslat a gyógyszerészetről
871. szám. 55 az átvevő részére engedélyezésével. Ennek' felel meg az is, hogy míg az 1876: XIV. t.-c. 131. §-ának harmadik bekezdése az átruházás megengedésének megtagadását, addig a (2) bekezdés a pályázat mellőzésével való engedélyezés megtagadását korlátozza bizonyos tüzetesebb megokolásra nem szoruló esetekre. Egy vonatkozásban a javaslat mégis érdemlegesen szigorít a fennálló jogi elrendezésen. Kimondja nevezetesen, hogy a gyógyszertári jogosítványt — megszerzése után —'• öt évig nem lehet átruházni, kivéve azt az esetet, amikor az átruházó a jogosítványt öröklés útján szerezte. Ezzel a javaslat a gyógyszertár vezetésének bizonyos állandóságát kívánja biztosítani. Az 1908 : LVIL törvénycikk rendelkezéseinek a (3) bekezdéssel a személyjogú gyógyszertár átruházásának esetére kiterjesztése az eddigi bírói gyakorlatnak törvénybe foglalása s egyébként is összhangban van a javaslat 56. §-ával. A részletes eljárási szabályok megállapítását a (4) bekezdés rendeleti útra tereli. A felhatalmazás alapján rendelettel kell megállapítani egyebek között azokat az alakiságokat is, amelyek mellett az átruházást kérelmezni lehet. A 16. §-hoz. A gyógyszertár közegészségügyi intézeti jellegéből az következik, hogy a gyógyszertár üzemének fenntartása vagy beszüntetése nem függhet csupán az engedélyes elhatározásától. Emellett azonban rendes körülmények között senkit sem lehet kötelezni akár arra, hogy szándéka ellenére tartósan folytassa gyógyszerészí foglalkozását, akár pedig arra, hogy a gyógyszertár esetleg ráfizetéses üzemét hosszú ideig fenntartsa. Ezért választja a javaslat azt a megoldást, hogy bár az engedélyes lemondhat a gyógyszertári jogosítványról, a gyógyszertár üzemét fél évig folytatni köteles. Ez a féléves határidő a belügyminiszter engedélyével megrövidülhet, mert a belügyminiszter esetleg rövidebb idő alatt is megállapíthatja a gyógyszertár életképtelenségét és így hozzájárulhat végleges megszüntetéséhez, vagy pedig rövidebb időn belül is határozhat az új jogosítvány kiadása tekinte* tében. A 17. §-hoz. Az általános indokolásban már kifejtettem azokat az okokat, amelyek amellett szólnak, hogy a gyógyszerészi karnak az 1876: XIV. törvénycikk megalkotása óta úgyszólván állandóan hangoztatott kívánsága megvalósuljon és a személyjogú gyógyszertári jogosítvány Öröklés tárgya lehessen. Amikor a törvény az élők közötti átruházást megengedi, ezzel elvben azt ismertééi, hogy a személyjogú gyógyszertári jogosítvány engedélyese a gyógyszertár szakszerű vezetésével, a vevőkör megteremtésével, a gyógyszertár jó hírnevének fenntartásával a személyhez kötött engedély alapján is olyan új értéket hoz létre, amelynek ellenértékére méltán számot tarthat. Ezzel az elismeréssel azonban éles ellentétben áll, hogy a becsületes munkával szerzett érték éppen az elhalálozott gyógyszerész leszármazóíra és házastársára nem szállhat át, holott az öröklési jogunknak az az alapvető elve, hogy az örökhagyó munkájának eredménye az említetteknek is javára szolgáljon. Csak félmegoldás lenne az olasz rendszer elfogadása, vagyis az új engedélyesnek az Örökösök javára bizonyos összeg fizetésére kötelezése, mert az örökösök ebben az esetben is csak kisebb-nagyobb töredékét kaphatnák az átruházás útján elérhető összegnek. Ha viszont ezt a hibát teljes érték biztosításával ki akarnánk küszöbölni, az új »adományozás« lényegileg a közhatósági feladatkörbe nem utalható vevőkereséssé fajulna. Más okszerű megoldás tehát a jogrendszer harmóniájának megóvására nem kínálkozik, mint a személyjogú gyógyszertári jogosítvány örökölhetővé tótele.
