Képviselőházi irományok, 1939. V. kötet • 347-418., IV. sz.
Irományszámok - 1939-364. Törvényjavaslat a büntető ítélethez fűződő hátrányos jogkövetezmények korlátozásáról és megszüntetéséről
138 S64. szám. 2. A jogi rehabilitáció kérdése. A jogszabályok a büntetőbíróság ítéletéhez, vagy a büntetés kiállásához különböző jogkövetkezményeket fűznek. Ezek a jogkövetkezmények részben mint a megtorló büntetésnek, a »malum passionis«-nak alkotó részei az elítélttel kívánják éreztetni azt a kedvezőtlen értékelést, amelyre bűncselekményével rászolgált, részben pedig különféle, jogosnak felismert kozés magánérdeknek kívánnak védelmül' szolgálni, amelyeket veszélyeztethetne, ha a minden állampolgárt vagy csak a személyek bizonyos körét megillető jogokkal olyan személyt is felruháznánk, aki bűncselekmény elkövetésével bebizonyította jellembeli fogyatékosságát. Mindkét vonatkozásban az ilyen jogszabályok minden jogrendszernek ezidőszerint nélkülözhetetleneknek tartott kiegészítő részei. A javaslat felfogásához képest nem is lenne helyénvaló a büntetés kimondásának vagy kiállásának tényéhez kapcsolódó jogkorlátozásokat egyetlen tollvonással minden elítéltre személyválogatás nélkül megszüntetni. Ellenkeznék továbbá a javaslat felfogásával a megalkotott jogintézménynek a büntető ítélet éx tunc hatálytalanításaként való értelmezése és annak kimondása, hogy a rehabilitáltak úgy kell tekinteni, mintha a bűncselekményt soha el nem követte volna. Még azok a törvényhozások is, amelyek ebből az elvből indulnak ki, kénytelenek kivételeket felsorolni. így természetesnek veszik, hogy a rehabilitált nem kapja vissza elvesztett hivatalát, állását., rendjeleit, stb. Nem is szólva arról, hogy még ez a visszanyerés sem jelentené a bűncselekmény következményeként elszenvedett hátrányok lehető helyreállítását, amire más esetben, például ártatlanságának újrafelvételi eljárással való kimutatása esetében jogosan számot tarthatna. A javaslat tehát jogi szempontból nem tervez többet, mint hogy kivételes esetben arra bebizonyítottan érdemes személyek javára kivételt engedélyez az elítéléshez, illetőleg a büntetés kiállásához fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. Ennyiben a tervezett jogintézmény jogi természete hasonló a kegyelmi joghoz. 3. A magyar büntetőjog nem ismeri az infámiát, azaz —- a régi joggal ellentétben — nem fogadja el a poena diffámat elvét és nem' tulajdonít valamely büntetési nemre történt elítélésnek az egész életre kiható becstelenítő hatást, oly értelemben, hogy az egyes jogkorlátozások csak az örökös infámiának megnyilvánulásai lennének. A régebbi felfogás az erkölcsi személyiség megsemmisültté nyilvánításával nyilván azt akarta elérni, hogy a társadalom megvetésének állandó éreztetésével fokozza a büntetés súlyát és másokat eliettentő hatását. ..Tanulságos például.a- francia joggal való összevetés, éppen abból a. szempontból, hogy Franciaország vitte a vezető szerepet a rehabilitáció intézményének fokozatos kiépítésében és hogy Franciaország újkori büntetőjoga nemcsak a latin államok, hanem számos más nemzet jogfejlődésének is irányt mutatott. o l.Az 1850. év előtt a súlyosabb büntetési nemek, a »peines infamantes« még a fiktív halált, a »mórt civüe«-t jelentették. A »mórt civile« még az 1'810-i Btk. szerint is teljes polgári jogvesztéssel volt egyértelmű, az elítélt vagyoni jogai, házassága, családi kapcsolatai épúgy megszűntek, mintha valóban meghalt volna, — öröklésre, házasságra lépésre való képességét egyszersmindenkorra elvesztette. De még enyhébb alakjában a »dégradation civjque«-ké átalakítása után is azon ,m elvi állásponton áUy hogy bizonyos becstelenítő büntetési nemre törtérit elítélés végleg megfosztotta az elítéltet jóhírnevétől: és minden jogkorlátozást eimek az infámiának ;,köveyke&mé .: ' .;c .Ehhez képest a fran;cia:$ az .azt követő jogokban a. »rehabilitáció« szükségképpen a bünteM.átéletjletre^5íem_. jöttének- fikció ját. jelentette». v mert ekkénfc szűnhetett meg annak örökre (a perpétuité) szóló általános becsületrQritó'és.jogfQ^ztó
