Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.
Irományszámok - 1935-522. A m. kir. iparügyi miniszter jelentése az 1935. évben Genfben tartott XIX. Nemzetközi Munkaügyi Egyetemes Értekezleten elfogadott egyezménytervezetekről és ajánlásról
522. szám. 189 a munkaidő tartama a jelenlegi helyzethez képest mintegy háromnegyed órával csökkenne. A munkaidőnek ily nagyarányú megrövidülése a munkások teljesítményének lényeges csökkenésével, végeredményben pedig a termelés költségeinek jelentékeny megnövekedésével járna, ami adott viszonyaink között úgy a szénbányavállalatokra, mint a fogyasztókra gazdaságilag hátrányos volna. Az 1931. évi alapegyezménytervezetet éppen a 7 3 / 4 órás munkaidőre vonatkozó része miatt nem tudtuk elfogadni. Az 1935. évi módosított egyezménytervezet pedig ebben a legfontosabb kérdésben nem változtatta meg az alapegyezménytervezetet. A módosított egyezmény az alapegyezménnyel szemben csak két irányban tartalmaz új rendelkezéseket. Az egyik rendelkezést a módosított egyezmény 6. cikke 1. pontjának második bekezdése tartalmazza, amely szerint a vasárnapi munkaszünetet megadottnak kell tekinteni, ha a munkások egyhuzamban huszonnégy órai pihenőidővel rendelkeznek, amelyből legalább tizennyolc óra a vasárnapra vagy a törvényes szünnapra esik. A módosított egyezmény második eltérése az, hogy míg az alapegyezmény a bányában való tartózkodási idő határainak túllépését csak baleset, erőhatalom és a gépek megrongálódása folytán végzendő sürgős munka esetében, valamint megszakítást nem tűrő és a rendes üzem előkészítéséhez vagy befejezéséhez szükséges munka tekintetében engedi meg, a módosított egyezmény 8. cikkének 3. és 4. pontja szerint ennek a határnak fél órával túllépését lehet megengedni a szivattyúk és szellőztető gépek, továbbá a szellőztetéshez szükséges légsűrítőgépek üzemben tartásánál nélkülözhetetlen munkások, a földalatti raktárak és a földalatti vitlák (csörlők) kezelői, a mozdonyvezetők, valamint ezeknek nélkülözhetetlen segédei, továbbá oly munkások tekintetében, akiknek jelenléte a szivattyú-, szellőztető- és a szellőztetéshez szükséges légsűrítőgépek üzembentartásánál nélkülözhetetlen. Minthogy a módosított egyezménytervezet éppen a munkaidőre vonatkozó alaprendelkezés tekintetében nem tartalmaz enyhébb rendelkezéseket, hazai bányászatunknak súlyos helyzeténél fogva a módosított egyezménytervezethez sem járulhatunk hozzá és ennek határozmányait egyelőre csupán tudomásul vehetjük. 3. A munkaidőnek heti negyven órára való csökkenése tárgyában elfogadott egyezménytervezet a negyven órás munkahét bevezetésének csupán elvi deklarációjára szorítkozik, mert az az egyezménytervezet, amely általánosan kötelezővé akarta tenni a negyvenórás munkahét bevezetését, az 1934. évi XVIII. Egyetemes Értekezleten nem nyerte meg a szükséges többséget. Ennek folytán a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet az 1935. évi egyezménytervezettel csupán a negyvenórás munkahét elvi helyességének elfogadását kívánta elérni s a további tárgyalásokra és egyezményekre bízza, hogy ez az elv milyen iparágakra vonatkozóan érvényesíthető. Ennek megfelelően a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a negyvenórás munkahétnek több iparágban bevezetésére vonatkozóan végzett előkészítő munkálatokat. E munkálatok alapján az 1936. évi XX. konferencia napirendjére került a negyvenórás munkahét bevezetése a közmunkáknál, a vas- és acéliparban, az építőiparban, a szénbányákban és a textiliparban. A konferencia azonban ezek közül csupán a közmunkákra vonatkozóan fogadott el a munkaidő csökkentéséről szóló egyezménytervezetet. Hasonlóképpen kedvezőtlen eredményt ért el ebben a tekintetben az 1937. évben tartott XXIII. Nemzetközi Munkaügyi Egyetemes Értekezlet, amelynek napirendjén szerepelt a negyvenórás munkahét bevezetése a textiliparban, kémiai iparban és grafikai iparban. Ezek közül a konferencia csak a textilipari negyven órás munkahétre vonatkozó egyezménytervezetet fogadta el.
