Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.

Irományszámok - 1935-511. A képviselőház közjogi és igazságügyi bizottságának együttes jelentése "az országgyűlés felsőháza jogkörének újabb megállapításáról" szóló 471. számú törvényjavaslat tárgyában

124 511. szám. Amikor tehát parlamentáris rendszerünk reformjáról van szó, nem lehet 1608-ig a sötét rendi világba visszabotorkálni, hanem legfeljebb 1848-ig kell visszamenni. De lelkiismerettel elég csak az 1920 : I. t.-c.-ig visszamenni, a nemzet egyszer elért teljes alkotmányos birtokállományát visszaadni. Ez nagy pénzbeli megtakarítást is jelentene. De egyébként egészen más kérdés, hogy legyen-e két kamara. Ebbe talán még bele lehet menni, ha a hatalom mindenképpen akarja. Ha nem elég neki az, hogy eleget költ az ország szegény népe a képviselőházra is s ha nem elég neki az sem, hogy az államfőnek úgyis oly messzemenő jogi hatalma van és persze még nagyobb erkölcsi lehetősége a törvényhozás befolyásolására, hogy minden falra festett veszély ellen résen álljon, ha »az alsóház szellemi nívója netalán nem ütné meg a mértéket«. Ám tessék azonban második kamarának puszta »és tiszta« választáson épülő szenátust felállítani, hogy legyen még egy orgánum »a valódi nemzetakarat más alapon való kipuhatolására«, de ne vigyenek vissza bennünket 1608-ba, ahonnan kezdve igazi nemzeti életünk — sokrészben a főrendiház miatt — csak az és akkor volt, amikor a nemzet fiainak szabadságunkért börtönökben szenvedniük, pusztulniuk vagy harctereken és vérpadokon halniuk kellett. Egy tisztán választott szenátus zárhatná csak ki, ha már el nem kerülhetjük és elegendő pénzünk van — hogy a »csillagos és rojtos excellencek« — előre mentséget találva vétójukra rá ne tolhassanak át semmi felelősséget a »választott méltóságosakra«, mondván mindannyiszor, hogy hiszen az alsóház akaratának elgáncsolását ezek közül is megszavazták (akad ilyen mindig), tehát, amit tettek »demokrácia«, »nemzetérdek« volt, viszont a választottak se menthessék a maguk népszerűségét azzal s tolják, át az ódiumot a főrendűekre, hogy hiszen nem tehetnek róla, hogy őket a többség leszavazta. Valamennyi választott lévén, az át nem hárítható felelősség majd azután több szorgalmat, önzetlenséget, lelkiismeretet is parancsol. Ha pedig nem, az iijabb és újabb választások egészen más összetételű szenátust hozhatnak. így már azután lehetne külföldi példákra is hivatkozni. Mert hogy mit akar a javaslat indokolása a külföldi szenátusrendszerekkel a mi főrendiházunk mellett érvelni, ezt megérteni nem lehet, valamint azt az egyetlen analog hivatkozását sem, amikor az angol lordokházára utal, hogy tőle ugyan az 1911. évi Parliament Act-ben elvették az abszolút vétót, de ez — úgymond — más eset, mint a mi főrendiházunk, mert az angol lordok már több, mint 100 éve belátták, hogy hogyha átmenetileg hátráltatják is, »nem illik megakadályozni a nemzet többsége akaratának törvénnyé válását«. Ezt iktatták 1911-ben törvénybe ! Tehát — nagyszerű ! — a mi lordjainknak azért lenne több joguk a maguk főrendiházának visszakövetelésére, amely pedig már közben alkotmányszerűen megszűnt, mert ők még ma sem látják be, hogy mi illik . . . Ennél ellentmondóbb, szomorúbb és jellemzőbb, a magyar józan értelem megbecsülésével szemben is elkövetett sértő érvelés még alig hangzott el a magyar politikában. És még hadd hivatkozzam egyes, a javaslat tekintélyével szemben magának a kormánypártnak legnagyobb és még ezidőszeiint is legtiszteltebb tekintélyére : Gömbös Gyulára. Velem együtt, mint több képviselőtársamtól is hallottam, sokan részesültek abban a szerencsében, hogy az eljövendő felsőházi javaslatról beszéltek. Perhorreskálta a reformot. Azt is, hogy a beígért képviselőválasztói javaslat benyújtásával késlekedett, azzal mentette, hogy akkor reformálnia kellene a felsőházat is, mert nálánál súlyosabb befolyások érvényesülnek, ő pedig a reformot nem akarja, hiszen az új felsőház — egyenlő jogkör mellett — minden szociális reformját is végleg leszavazná vagy tönkremódosítaná (lásd kicsiben a már letárgyalt telepítési reformot).