Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.

Irományszámok - 1935-511. A képviselőház közjogi és igazságügyi bizottságának együttes jelentése "az országgyűlés felsőháza jogkörének újabb megállapításáról" szóló 471. számú törvényjavaslat tárgyában

511 szám. 125 Nem lehet a fájdalom és elkeseredés kitörése nélkül rámutatni arra sem, hogy a főrendiház visszaállításával már előbb siet a hatalom, mintsem a nemzet, a milliók törvényhozó testülete választásának becsületes reformját megvalósította volna, úgyhogy az végre a valódi nemzetakarat kifejezője legyen. Siet a mai alsóházzal elvégeztetni a végzetes munkát, holott nemcsak bírói ítéletek szerint, de minden lelkiismeret és cáfolhatatlan szemtanuságunk szerint is bizonyos, hogy a mai képviselőház nem fejezi ki híven a nemzet akaratát. Nem is illik tehát, aminthogy népképviselő — ezt százszor és százszor sikoltani kell ! •—• népjogról soha nem mondhat le (nem ítélheti önmagát erkölcsi halálra), hogy a mai alsóház döntsön az ország oly fontos alkotmányjogi kérdésében, aminőt a javaslat tárgyaz. Az illendőségnek, a nemzet iránt tartozó tisztelétnek még azt az elemi szabályát sem tartja be a kormány, ami elemi alkotmányos kötelesség, hogy mielőtt törvényt akar, legalább választási programmként tárta volna vagy tárná az ország elé, hogy mit, hogyan akar s mondja meg az ország népe, helyesli-e. Nagy titkolódzás után egyszerre robbantja alánk a vészes, jogfosztó tervet, hogy azután még az is bizonytalanná váljék, hogy az új lordokháza majd kegyes lesz-e tisztességes képviselőválasztói reformot is engedélyezni. Ezen a javaslaton javítani nem lehet, lényegén nem változtatna az sem, ha a Ház megszavazná is azt a korrektivumot, hogy : a felsőház is feloszlatható legyen, — együttes (elegyes) ülések esetére biztosítva legyen az alsóház numerikus paritása — s az új felsőház intézménye legkorábban csak a képviselőválasztói reformmal egyidőben léphessen életbe. A feloszlathatóság nem jelent semmit, mert adva lévén a kiváltságosak állandó garnitúrája, az új felsőház is mindig a réginek érdek- és érdem világát, a kasztleiket hozná vissza. Nem bizonyos, hogy sokszor nem az államfő jó szándékainak elgáncsolására is. Józan belátással vármegyék és szervezetek,' intézmények választottjairól is csak ez mondható. Egy-két választott fecske nem csinálna nyarat. A numerikus paritás létrehozása nem képzelhető el, mert a képviselőháznak is egy jó része főrendi elem, ha nem is mindig születési alapon (»rojt«, »egyháziak«, »nagytőke« stb.). Ezek is tehát együttes ülések esetén csak a felsőház majoritását növelnék. Ha a felsőház abszolút vétója, tehát voltaképpen törvényhozási diktatúrája megmaradna, az alsóház reformja keveset fog jelenteni, mert legyen bár a leghazafiasabb, a legragyogóbb szellemű és tehetségű az az alsóház, akarjon bár minden jót és szépet, a felsőház abszolút vétója mindent hiábavalóvá tehet. De azért természetesen a tisztesség kérdése, hogy annyi ígéret után ne is csak Junktim állíttassék fel, hanem előbb alkottassák meg az alsóházi reform, mielőtt az új felsőház intézménye életbe lép, hiszen arról sem lehetünk biztosak, hogy az új képviselő választ ói reformot az új »felsőház« egyáltalában keresztül engedi-e. Mindenképpen a nép iránti tisztelet és kötelesség, a lelkiismeret parancsa volna, hogy az új felsőházat is — ha már a hatalom erőszakolj a a megreformált s a nemzet igaz akaratát kifejező alsóház állítsa fel. Akkor — választások után — lehetne rá csak illetékesnek tartani. Mikor unják már végre meg a sanyargatást, akik bennünket igazgatnak? Mikor eszmélnek végre rá, hogy a nép tisztelete, méltósága, évezredes nagy érdemei más igazgatást követelnek? Mikor borulnak végre le a nemzet nagysága előtt? (Külpolitikai érdekből is !). A haldokló lelkiismerethez igyekeztem szólni. Csak az ne legyen, amit egykor Kölcsey Wesselényinek és Széchenyinek heroikus küzdelmeire mondott, hogy hangjuk a megholt lelkiismeretet is felébreszthetné, de : »ahol semmi sincs, ott felrezzenteni semmit sem lehet«.