Képviselőházi irományok, 1935. VII. kötet • 358-467., III. sz.

Irományszámok - 1935-437. Törvényjavaslat az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről

564 437. szám. a gazda nem készíthet reális előzetes számvetést és részben ez az oka, hogy a költségesebb belterjes gazdálkodás nagy kockázattal jár. Az Alföld csapadékviszonyait vizsgálva, azt találjuk, hogy pl. Szarvason az április 1—szeptember 30-ika közé eső félévben az 1901—1935. évek csapadékából számított átlagos esőmagasság ugyan 314 mm, de van év, ahol ez csak 172 mm és 10 évben csak 200 mm körül volt a nyári csapadék mennyisége. Ha 100 évet vizsgálunk, ezek közül a csapadék szempontjából jó év volt 17, nedves 32, száraz 23 és igen száraz 28 év. Minthogy a túl nedves évek sem kedveznek a növényzet fejlődésének, a termésre valóban kedvező évek számát csak egyharmadra becsülhetjük, míg a többi kétharmad a termelés szempontjából kevésbbé kedvező. A vízhiány nem annyira a gabonaféléknél mutatkozik, hanem a szántóföldi növények közül a tengerinél, a burgonya és répaféléknél, a szántóföldi takarmánynövényeknél, azonkívül a réteknél és a legelőknél. Utóbbiak bizonytalan termése az állattartást érinti hátrányosan, utóbbi viszont a trágyatermelést csökkenti, ami végeredményben a belterjes gazdálkodás rovására megy. Az Alföld állattenyésztésének hátramaradt volta az állandó takarmány hiányra vezethető vissza. A csonka ország mezőgazdasága a csapadékhiányt jobban megszenvedi, mint a világháború előtt a történeti Magyarországé. Ennek egyik oka, hogy a termésátlagok a múlthoz képest emelkedtek s ezért a termelés a vízhiány iránt érzékenyebb, másik pedig az, hogy elvesztek hazánknak ama területei (Kis Alföld, Bánát, Erdély), amelyek egyenletesebb, biztosabb termései bizonyos mértékben kiegyenlítették az alföldi aszályos évek terméshiányait. Ma az ország túlnyomó része alföld s a jobb éghajlatú Dunántúl nem képes enyhíteni az Alföld terméshiányát. Ez a két szempont hozta előtérbe a mezőgazdasági vízhasznosításnak, az öntözésnek gondolatát, amivel ugyan foglalkozott már NagyMagyarország közvéleménye és vízimérnökei is tanulmányozták ezt a kérdést, de az öntözés akkoriban távolról sem volt annyira sürgős, mint a mai Magyarországnak. Ezért az alföldi Öntözések ügye a múltban nem jutott tovább a tervezgetésnél, annak ellenére, hogy a törvényhozás már 1900-ban megalkotta a közérdekű öntözőcsatornákról szóló törvényt (1900: XXX. t.-c), amely azonban több körülmény miatt nem hozta meg a várt hatást. Az eddigiekben röviden vázoltam azokat a szempontokat, melyek annak megvilágítására szükségesek, hogy a kormány miért foglalkozik az Öntözéses gazdálkodás bevezetésére szolgáló munkálatok kérdésével és miért tartam, én is előrelátó gondosságnak azt, ha az öntözések elterjesztéséhez szükséges munkákat már most megindítjuk. Mint az előzőkben már említettem, hogy a kultúra térfoglalásának sorrendben első teendője az árvízkárok elleni védekezés. A tervszerű vízgazdálkodásnak második állomása: a vizek hasznosítása. Ez történhetik ipari (vízierők), közegészségügyi (vízellátás), vagy mezőgazdasági (öntözés) szempontból. Nálunk most elsősorban a két utóbbi szempontból kell a vizek hasznosításával foglalkozni, mert egyrészt a lakosságot egészséges, jó ivóvízzel kell ellátni, másfelől a mezőgazdasági termelés vízhiányának pótlásáról kell gondoskodni. Az öntözés veleje az, hogy a növényzet fejlődéséhez szükséges vízmennyiséget mindig a megfelelő időpontban adjuk meg a talajnak. A Liebig-féle minimumtörvény szerint a növény csak olyan mértékben fejlődhetik, amennyire azt a legkisebb mennyiségben rendelkezésre álló táplálóanyag megengedi. Ha tehát pl. kevés a víz, hiába jó a talaj, hiába van erősen trágyázva, hiába van kedvező hőmérséklet, a növény fejlődésében visszamarad és a termés mennyisége megcsökken.