Képviselőházi irományok, 1931. IX. kötet • 688-723. sz.
Irományszámok - 1931-710. Törvényjavaslat a magyar tengeri kereskedelmi hajók személyzetének szolgálati rendtartásáról
710. szám. 283 ban közölte az osztrák kereskedelmi miniszterrel, hogy álláspontjához hozzájárul. Ekként a tengerészet rendtartásáról szóló, az országgyűlés képviselőháza által az 1897. évben elfogadott, de az 1901. évi szeptember hó 7-én kelt minisztertanácsi határozat alapján a törvényhozási tárgyalás alól visszavont javaslat végképpen elejtetett, főként abból a meggondolásból kiindulva, hogy egységes tengeri közigazgatási jog alkottassák. A balsors, amely tengeri magánjogunk kodifikációját is üldözte, ekként egyenlő hatású tényező lett tengeri közigazgatási jogunk kodifikálása területén is és az idevonatkozó munkálatok jóformán teljesen megakadtak. Mégis, az a megbízás, amelyet még Szilágyi Dezső igaz ságügy miniszter dr. Nagy Ferenc budapesti egyetemi tanárnak arra adott, hogy a tengeri magánjog szabályozásáról törvénytervezetet készítsen, a kereskedelmi tengerészek rendtartásáról megelőzőleg már visszavont, illetőleg elejtett törvényjavaslatban szabályozás alá vont joganyag egy részét újabb, modernebb szabályozás alá vonással kecsegtette, amennyiben a tengeri magánjogról 1909. év február havában dr. Nagy Ferenc által készített törvényjavaslat negyedik címe a hajóparancsnok jogkörének tüzetes szabályozását nyújtja, bár a hajószemélyzet szolgálati és fegyelmi viszonyai tekintetében a javaslat 335. §-a az e részben fennálló külön törvényeket és rendeleteket továbbra is irányadóknak, jelenti ki. A szolgálati jogviszonyok körében ezeknél továbbmenő rendelkezéseket tartalmaz még ugyanennek a javaslatnak 340. §-a is, amely szerint a hajószemélyzet járandóságai utazás közben egyáltalában nem és az utazás befejeztekor is csak a még kijáró összeg feléig foglalhatók le. Bár ennek a törvényjavaslatnak számos rendelkezését az idő már annyiban meghaladta, hogy a főkérdéseket részint a fennebb említett brüsszeli egyezmények, részben a hajóösszeütközésekre, másrészről a tengeri segélynyújtásra és mentésre létrejött, az 1913 : I. törvénycikk útján az ország törvényei közé iktatott nemzetközi egyezmények már szabályozás alá vonták, mindazáltal még ma is időszerűséggel bírnak ennek a törvényjavaslatnak negyedik címében a hajóparancsnok jogkörére vonatkozóan foglalt rendelkezések is, amelyek a tengerészeti jog terén kialakult jogi nézetekkel és hazai tengeri jogunk szellemével egybevágóan határozzák meg a hajóparancsnokra fennálló jogviszonyokat és így rendelkezései a kereskedelmi tengerészet szolgálati rendtartásának megalkotásánál nem mellőzhetők. A kor színvonalán álló új tengerészrendtartás alkotása most még szükségesebb, mint amilyen szükség volt arra akkor, amikor a magyar tengerpart még megvolt. A hazai tengerparti bázis nélkül a világ tengerein járó magyar hajók személyzete ugyanis fokozott jogi védelemre szorul és a magyar tengeri lobogó régi nemzetközi tiszteletével és becsületével nem egyeztethető össze, hogy kereskedelmi hajóink személyzetét az anyaországtól való elszakítottsága idejében ne részesítse az ország abban a modern jogvédelemben, amelyet egyébként minden állampolgárának nyújt. A lex patriae elvéből következik, hogy a hajóparancsnok és a hajószemélyzet szolgálati jogviszonyai, amennyiben törvényes rendelkezések eltérően nem rendelkeznek, a hajó lobogójának törvénye szerint bíráltassanak el. Nemzetközileg is elismert elv, hogy a tengeri hajókra általában a lobogó jogát (loi du pavillon) kell alkalmazni, mert a tengeri hajók nem közönséges ingó dolgok, amelyekre a lex rei sitae áll, hanem egyrészt bizonyos tekintetben személyekhez hasonlítanak, mert nevük, nemzetiségük és anyakikötőjük van, másrészt az államterületnek bizonyos mértékben kiegészítő részei, folytatásai, főként a nyílt tengeren, már pedig mind a személyekre, mind az államterület egyes részeire annak az államnak joga nyer alkalmazást, amelyhez tartoznak. Már a Nagy Ferenc-féle tengeri magánjogi törvényjavaslat indokolása is helyesen emelte ki, hogy a tengeri hajókra vonatkozó 36*
