Képviselőházi irományok, 1927. XXIV. kötet • 1124-1211., II. sz.
Irományszámok - 1927-1200. Törvényjavaslat a betegségi és a baleseti kötelező biztosdításról szóló 1927:XXI. törvénycikk és az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról rendelkező 1928:XL. törvénycikk egyes rendelkezéseinek módosítása és kiegészítése tárgyában
49 ê 1200. szám. ügyviteli költségeit, élvben a biztosítóintézetek megtérítik, a valóságban azonban ehhez csupán hozzájárulnak, tekintettel arra, hogy az előírások szerint kiállított új Ierovólaponként költségmegtérítés címén 6 Pfenniget számolhatnak el a biztosító intézet terhére. Ha tekintetbe vesszük, hogy az elveszett lapok helyett új lapoknak kiállítása is az Ausgab est ellék feladatkörébe tartozik, egy biztosítottra átlagban nem számíthatunk kétesztendőnként egy lapot, ellenben négyesztendőnként három új lerovólapnak kiállítását kell átlagban tekintetbe vennünk. Négy esztendőnként tehát, a laponként megállapított 6 Pf. átalányösszeggel, vagyis a miniszteri rendelettel megállapított tétellel számolva, egy biztosítottra 18 Pf. költsgémegtérítés esik, évenként tehát 4 és % Pf. Ennek alacsony mértékét misem szemlélteti jobban, minthogy a vázolt sokoldalú igazgatási munka költségének megtérítése címén 500.000, OTI-nél öregségi és rokkantsági biztosításra kötelezett egyénnel kapcsolatban 22.500 márka költségmegtérítést számoltatnék el. Nyilvánvaló, hogy félmillió emberrel kapcsolatos ügyviteli teendőket, nevezetesen a biztosítási kötelezettség elbírálását, külső ellenőrzést, a bélyegek lerovásának és a számfejtésnek helyességét, elveszett lapok helyett új lapok kiállításánál a biztosítási viszonyok rekonstruálását, a pót járulékok kirovását, a bevont lerovólapok rendezését. 30.000 pengő költséggel az egész államterületen elvégezni teljes képtelenség. A német öregségi és rokkantsági biztosítás ügyviteli költségei tehát azért mutatnak alacsony arányszámot, mert a vázolt rendszer keretében az eljárások tekintélyes részeinek költsége, a közületek költségvetéseinek terhére működő biztosítási hatóságokra és miniszteri rendelettel megállapított ú. n. Ausgabestellékre száll. A biztosítási igazgatásnak minden kiépítettsége ellenére azonban a németeknek is nagy nehézséget okoz a bélyegrendszerszerû váromány-nyilvántartás. A legnagyobb nehézségek mindenekelőtt a járulékhátralékokkal kapcsolatban merülnek fel. Téves ugyanis az a feltevés, hogy bélyegrendszer mellett nincsenek járulékhátralékok, mert még Németországban is, ahol tehát, különösen a nagy üzemekben törvényesen biztosított a munkásság ellenőrzési joga, az adott gazdasági viszonyok mellett járulékhátralékok jelentkeznek. Egyes pénztáraknál a járulékok 15—20°/ 0-a nem a szabályszerű bélyegvásárlás révén folyik be, hanem a járulékoknak utólagos részletfizetése révén, akkor, midőn azon munkavállalók tekintélyes része, akiknek munkaviszonya alapján történik a járulékfizetés,, már nem dolgozik az üzem keretében. Rendkívül nagy kérdés annak elbírálása, hogy az utólagos részletfizetéssel befolyt járulékokat milyen arányban, kiknek javára tudják be. Az adminisztratív nehézséget rendszerint úgy oldják meg, hogy a törlesztéses összegnek megfelelő bélyegeket azoknak lerovólapjaira ragaszszák, akiknél a bélyegberagasztásnak hiánya a váromány megszűnését vonná magaután. Ez bármennyire is szociális eljárás, de mégis hátrányos azoknak a munkavállalóknak egy részére, akiknek munkaviszonya alapján történik a járulékhátralékok törlesztése. Ettől a hátránytól eltekintve, ez az eljárás áttöri a bélyegrendszernek azt az alapelvét is, hogy a járadékokat a biztosított javára befizetett, illetve bélyegben lerótt járulékok arányában kell megállapítani, mert az előbb említett hátrányt szenvedő munkavállalók járadékára kihat az elvben ő utánuk befizetett járulékuknak más biztosítottak javára való fordítása. A német biztosításban további nehézségekre vezet a lerovólap elvesztése esetén szükséges rekonstruálása az előző biztosítási viszonynak. A ma érvényben levő német bélyegrendszer mellett a leghosszabb időtartam, amelyre az előző biztosítási viszonyt rekonstruálni kell, két esztendő, mert az előző lerovólap beszolgáltatása legkésőbben az elvesztés időpontját megelőző két esztendővel volt esedékes. Ha rövidnek is tűnik fel ez az időtartam, a biztosított szempontjából nagyjelentőségű lehet, mert számos esetben éppen az utolsó két esztendő
