Képviselőházi irományok, 1927. XV. kötet • 648-717., I. sz.

Irományszámok - 1927-659. Törvényjavaslat a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről és az ásvány- és gyógyvízforrásokról

659. szám. 69 helyeken emelt új épületek adókedvezménye és hitelviszonyainak szabályozása tárgyában. A gyógyfürdők hitelügyének rendezése végett kiterjeszti ugyanis mindazokat a kedvezményeket, amelyek az 1890 : XIV. t.-c. alapján a hazai ipart támogató pénzintézeteknek megadhatók voltak, azokra a pénzintézetekre, amelyek gyógyfürdő-, illetőleg ásványvízvállalatok létesítését, fejlesztését, segélyezését vagy hitellel ellátását tekintik feladatuknak; kiterjeszti továbbá a helyiérdekű vasutakról szóló 1888: IV. t.-c. 10. §-ában foglalt kedvezményeket, t. i. hogy elsőbbségi részvények, elsőbbségi kötvények legyenek kibocsáthatók az ingó vagyon 65%-a, illetőleg ennek fele összege erejéig ; végül megengedi a törvényjavaslat, hogy a fürdővállalatok hitelszükségleteinek kielégítésére záloglevelekhez hasonló egyöntetű járadékcímleteket bocsáthassanak ki. Ezt a törvényjavaslatot, amely a gyógyfürdők vállalati jellegéből indul ki, előbb a tagoknak küldöttek meg véleményezés végett, azután a balneológiai kongresszus is letárgyalta és így terjesztették a belügyminiszter elé. A Magyar Szentkorona Országai Balneológiai Egyesületének ezt a javaslatát a belügyminisztérium az 1899. évi június hó 19-én megalakult Forrás- és Fürdőügyi Országos Bizottság elé terjesztette. Az említett bizottság által kiküldött albizottság nevében dr. Ladik Gusztáv — aki az Országos Balneológiai Egyesület gazdasági osztályának a vezetője volt — a törvényjavaslatot véglegesen megfogalmazta. Ez a törvényjavaslat, melynek 82 §-a van, lényegesen eltér a megelőző javaslattól. A bizottság ülésein maga Széli Kálmán miniszterelnök elnökölt, akinek kormányzata legközelebb vitte a megvalósuláshoz a fürdőügy újjászervezését. Széli Kálmánnak nemcsak a közigazgatás megreformálása volt egyik legkedvesebb "térve, hanem a gyermekvédelem megalapozásához és az egészségügyi viszonyok szabályozásához, ebben a körben a fürdőügy reformjához is megvolt a szükséges érzéke. Éveken át tartó gyűjtéssel készítették elő a gyógyfürdő- és ásványvízügy reformjához szükséges anyagot, hónapokig tartó szaktanácskozmányokon vitatták meg az egyes intézkedéseket és ezen az alapon született meg a m. kir. belügyminisztériumnak első törvénytervezete, címe : „Törvényjavaslattervezet a gyógyfürdőkről és a forrástermékekről." Ez a 81 §-t tartalmazó törvényjavaslat túlhaladja a kerettörvény méreteit, a legrészletesebben szabályozza az egész joganyagot. Az első tervezettől főképp abban tér el, hogy mellőzi a gyógyfürdők hitelkérdésének szabályozását. A törvénytervezet, amely annak idején a kor színvonalán állott, nem emelkedett törvényerőre. Ha az okokat vizsgáljuk, amelyek a törvényerőre emelkedést meghiúsították, ezek között volt az az igen nehéz feladat, amely szerint kapcsolatba akarták hozni az ásványvízkérdés szabályozását az osztrák uralom idejében császári pátenssel kiadott bányatörvény reformjával, másrészt pedig abban az időben a nyugati államokban sem volt még a gyógyfürdőügy minden ágát felölelő rendszeres törvény, amelyre példaképen hivatkozhattak volna. Széli Kálmánnak a gyógyfürdőügy törvényi rendezésére irányuló terve nem sikerült. Ezt nem csak a magyar fürdőügy sínylette meg, hanem a magyar törvénytárból is lemaradt az a törvény, amelyik európai viszonylatban is úttörő lett volna, éppúgy, mint ahogyan Széli Kálmán gyermekvédelmi törvényei is két évtizeddel megelőzték a nyugati államokat. A XX. század első évtizede nem volt alkalmas arra, hogy a politikai jelentőséget teljesen nélkülöző szaktörvényjavaslat a közvélemény és a politikai körök érdeklődését magára vonja. Az Ausztriával közös ügyek tárgyalása, a véderő viták egészen igénybe vették a parlament munkaképességét. A század második évtizedében pedig a világháború és az azt követő összeomlás hiúsította meg a gyógyfürdő- és ásvány vízügy rendezésére irányuló törekvést.