Képviselőházi irományok, 1927. XV. kötet • 648-717., I. sz.
Irományszámok - 1927-659. Törvényjavaslat a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről és az ásvány- és gyógyvízforrásokról
70 659, szám III. A fürdőügy törvényhozási rendezésében azonban a nyugati államok sem. igen előztek meg, mert a külföldi törvényhozások is csak legújabban, a világháború után szabályozták a fürdőügyet. Kiinduló pontjuk azoknak is egyrészt a néperő védelme, másrészt pedig a gazdasági szempontok voltak. Üttörő ebben az.irányban az 1919. évi szeptember hó 24-én kelt francia törvény a gyógyfürdő-, éghajlati (klimatikus) és turistaállomások létesítéséről, az említett állomásokon különleges gyógydíj ak rendszeresítéséről és a Nemzeti Turista Hivatal szabályozásáról. A francia törvény háromféle állomást ismer, úgymint gyógyfürdőállomást, éghajlati (klimatikus) állomást és turistaállomást. Ilyen állomássá valamely egész községet vagy a községnek egy részét vagy a községek csoportját lehet nyilvánítani. Gyógyfürdőállomássá nyilvánítható a község (esetleg része vagy több község csoportja) akkor, ha területén egy vagy több ásványvízforrás fakad, éghajlati (klimatikus) állomássá pedig akkor, ha klimatikus előnyei a betegek javára szolgálnak, végül turistaállomássá akkor, ha természeti vagy művészeti sajátosságai látnivalókat nyújtanak a látogatóknak. Az állomássá nyilvánításnak célja az idegenek kezelésének megkönnyítése, az állomás látogatásának előmozdítása és az egészségügyi, valamint a szépészeti munkálatoknak elősegítése. Állomássá nyilvánítás az Államtanács határozata alapján történik, amelyik az érdekelt testületek meghallgatása után elrendeli a gyógyfürdő-, az éghajlati (klimatikus) vagy a turistaállomások jegyzékébe felvételét. Az említett jegyzékbe felvételt az összes érdekeltek kérhetik. Az állomások jogosítva vannak meghatározott gyógy díj at szedni, amely csakis a törvényben megszabott közmunkákra fordítható. Azt, hogy milyen közmunkára, az Államtanács határozza meg. A községek jövedelmüknek egy részét szintén az említett célokra fordíthatják. Meghatározza a törvény a gyógydíj összegét is, amelyiknek legalacsonyabb mértéke napi 10 centime. Ennek fizetése alól ki vannak véve a szegények, a rokkantak, a háborúban megbetegedettek. A beszedésért a bérbeadók és a szállodások felelősek. A törvény a gyógyfürdő-és gyógyhelyi állomások állandó francia bizottságát, valamint a Nemzeti Turista Hivatalt is megszervezi, viszont az egyes állomások számára kamarákat rendszeresít, amelyeknek választott és hivatalos tagjai vannak. Azokon a helyeken, ahol a forgalom nagyobb, a gyógydíj on kívül gyógydíj pótlékot lehet szedni, amely a gyógydíj 10%-ától 20%-áig emelkedik. Ebből a gyógydíj pótlékból a propaganda és a látogatás előmozdítására szükséges s az állomás érdekében álló hirdetmények költségeit fedezik Ezt a törvényt a rendeletek egész sorozata egészíti ki, amelyek a törvényben csak fogalmilag meghatározott kérdéseket a legrészletesebben szabályozzák. A francia törvény, amely lényegében kerettörvény, a legelső rendszeres szabályozása a fürdőügynek és az összes európai államok vonatkozó törvényei és rendeletei figyelembe veszik. A francia gyógyfürdöügyet szabályozó törvényt pár hónappal később követte Olaszországnak 1919. évben törvényes felhatalmazás alapján kibocsátott rendelete, amely L'Ente Nazionale per le Industrie Turistiche néven központi szervezetet létesített. Ez a szerv az összes szállodai számlákon feltüntetett összegből 0-10—0-20%-ig terjedhető illetéket követelhet, amiben nincs benne az egyes gyógyfürdőket, éghajlati gyógyhelyi, illetőleg turistaállomásokat megillető külön helyi díj összege. Az említett alaprendeletet kiegészítik az olasz kormánynak legújabb időkig kibocsátott nagyszámú rendeletei, amelyek a kedvezményezett
