Képviselőházi irományok, 1927. XII. kötet • 590-611. sz.

Irományszámok - 1927-592. Törvényjavaslat a közigazgatás rendezéséről

592. szám. 61 tisztviselőkkel szemben elméleti és gyakorlati előképzettség szempontjából támaszt: megokolttá teszik, hogy más irányú ellenszolgáltatásokkal vonzóvá tegyük a közigazgatási pályát. Különösen áll ez a vármegyei tisztviselőkre való vonatkozásban, ahol a választás esélyei és a kisebb státnsból eredő kedvezőtlen előmenetel is alkalmasak arra, hogy visszariasszák az olyanokat, akik eddig talán csak az előtanulmányok megszerzésének könnyűsége miatt szánták rá magukat a közigazgatási pályára. Biztosítani kell tehát, hogy a vármegyei tisztviselő megélhetésének alapja ne váljék rövid időközökben újra meg újra kétségessé. Amint fentebb reámutattam ezidőszerint nem volna célszerű olyan javaslattal előállani, amely a választás rendszerét megbolygatná. Egy olyan kisegítő megoldást kellett tehát keresnem, amely mélyrenyúló rendszerváltozás nélkül is célhoz vezet. Azt hiszem, ezt sikerült elérnem azzal, hogy a törvényjavaslat a törvényhatósági tisztviselők megbízatását — az alispán és a polgármester kivételével — életfogytiglanivá teszi. Ezen az úton a kinevezéssel egybekötött előnyöket igyekszem — legalább is részben — érvényre juttatni anélkül, hogy a választás iogát érinteném. Az életfogytiglani választás a tisztviselőre nézve azzal az előnnyel jár, hogy biztosítia az állandóságot ós függetleníti a tisztviselőt a választóközönségtői. A tisztviselőnek nem kell hat évenkint remegnie attól, hogy kenyerét veszti, az ügyek inté2ésónél pedig sokkai íüggetlenebb azoknak a befolyásától* akiknek a választásnál döntő súlyuk van. Az életfogytiglani választás ezenkívül megkimóli a vármegyei közéletet is az általános tisztújítások izgalmától. Emellett nem csorbítja az önkormányzat hatáskörét, mert hiszen a törvényhatóság ezentúl is maga fogja megválasztani a tisztviselőit. Az alapelv tehát nem változik, mert az, hogy a tisztviselőket milyen időtartamra választják, olyan részletkérdés, amely a választási jog lényegét nem érinti. Nagy hordereje van a törvényjavaslat ama rendelkezésének, amely szerint a közigazgatási gyakornokokat jövőre nem a főispán, hanem a belügyminiszter nevezi ki. Az egész közigazgatás új tisztviselői generációja a közigazgatási gyakornokokból kerül ki ós pedig nemcsak a törvényhatóságokban, hanem a kormányhatóságoknál is, mert hiszen a 7.000/1925. M. E. számú rendelet 6. pontja értelmében a minisztériumok létszámába már ma is csak azok kerülhetnek be, akik külső szolgálatban eltöltötték az előírt nyolc esztendőt. Közigazgatásunk jövője függ tehát attól, hogy a közigazgatási pályára jelentkezők közül alaposan kiválogassuk azokat, akik erre a nehéz pályára a legjobb felkészültséget mutatják ki és akik arra a legjobban rátermetteknek ígérkeznek. Kétségtelen, hogy a gyakornoki kinevezések központi kezelése mellett több biztosíték van arra, hogy a közérdek szempontjai érvényesülnek, mert országos kezelés mellett a jelöltek nagy csoportjából lehet válogatni és a helyi érdekek nem játszanak olyan szerepet, mintha a kinevezések törvényhatóságokként történnek. A gyakornokok kinevezési jogának ez a központosítása tehát gyakorlati szempontból kétségtelenül rendkívül előnyös. Az önkormányzat pedig ezzel igazán nem veszít semmit, mert a gyakornokok alkalmazása eddig sem lüggött választástól, hanem a főispánoknak, tehát a kormány képviselőinek kinevezésétől. A vármegyei tisztviselői, kartól a törvényjavaslat szerint hosszas, fáradságos és költséges előképzettséget követelünk meg. Azt is megkívánjuk tőlük, hogy a társadalom életében számottevő helyet loglaljanak el, ami szintén anyagi áldozatokat kíván. Ezekkel a követelményekkel szemben a vármegyei tisztviselők joggal várhatják, hogy az alkalmazás állandóságán kívül meg-