Képviselőházi irományok, 1927. VII. kötet • 343-499. sz.
Irományszámok - 1927-387. Törvényjavaslat az állategészségügyről
116 387. szám. ságilag elrendelt védőoltás következtében esetleg elhulló állatokért tulajdonosaikat kártérítésben, és pedig az igazság követelményeinek m<gfelelőleg a hatósági eljárás ténye által okozott kár mérvével egyenlő kártérítésben kell részet-íteni. A hatósági eljárás által okozott kár mérvének megállapítása nem jelent nehéz feladatot a vészterjesztő tárgyak megsemmisítése, továbbá az állatok hatóságilag elrendelt védőoltása következtében történő elhullások, végül az állatok hatósági rendeletre történő leölésinek olyan eseteiben, amikor a leölés után foganatosított boncolás során az a betegség, mely miatt a leölés elrendeltetett, megállapítást nem nyer. Mindezen esetekben a tulajdonos tárgyának, illetve állatának elvesztéséből származó összes kárát, önhibáján kívül, kizárólag a hatósági eljárás ténye okozta és ez a kár egyenlő a megsemmisített t^rgy, elhullott vagy leölt állat piaci becsértékével, következésképen a fentebb hangoztatott alapelv értelmében ezzel egyenlőnek kell lenni a kártalanítás mérvének is. Nehezebb feladat a hatósági leöletés által okozott kár mérvének megállapítása akkor, ha a leölés után foganatosított boncolás során az a fertőző állatbetegség nyer megállapítást, mely miatt a leölés elrendeltetett. Az ugyanis kétségtelen, hogy az ily módon betegnek bizonyult állat a hatosági leöletést közvetlenül megelőző időpontban már nem bírt, még pedig éppen betegségénél fogva nem bírt azzal az értékkel, mellyel bírnia kellett volna, ha különben téliesen egészséges. Ebből folyólag kétségtelen az is, hogy a birtokos állatának elvesztése folytán szenvedett összes kárát a hatósági eljárás csak egyik részében okozta, míg azt másik részében az állami felelősség körébe nem tartozó, el nem hárítható okra, a betegség bekövetkeztére kell visszavezetni. Azt azonban, hogy az ilyen állat a betegsége előtti piaci becsértékéből mennyit veszített a betegsége folytán, következésképen azt, hogy birtokosának kizárólag a hatósági leöletés folytán szenvedet kára mily mérvű, igazságosan megállapítani már csak azért sem lehet, mert annak eldöntése, hogy a leölt állat a leölés mellőzése esetén elhullott, vagy meggyógyult vohn-e, az esetek többségében a lehetőség határán kívül esik. Igaz ugyan, hogy a fertőző állatbetegségek gyógyulási statisztikájából levont következtetések a hatósági leöletés által okozott kár mérvének általánosságban való megítélésére ily esetekben is nyújtanak némi alapot. Ezek a következtetések azonban egyszersmind azt is mutatják, hogy a jelen törvényjavaslat értelmében hatósági irtás tárgyát képező fertőző állatbetegségek egy része — ritka kivételektől eltekintve — vagy egyáltalában nem, vagy csak alig mutat gyógyulásra hajlamot, vagyis, hogy az ily betegségben lévő állatok a hatósági leöletést közvetlenül megelőző időpontban valamelyes számbavehető értékkel alig bírnak, mett hiszen a hatósági leölés mellőzése esetén úgyis elhullanának, tulajdonosuknak kizárólag a hatósági leöletés által okozott kára tehát csekély vagy éppenséggel semmi, minélfogva ha ezekben az esetekben is azt az elvet alkalmaznánk, hogy csupán a leölés ténye által okozott kárért jár kártérítés, a kártérítés mérvének is csak csekélynek kellene lenni, vagy pedig egyáltalában nem lehetne kártérítést megállapítani. Ennek azonban, mint a multak tapasztalatai mutatják, állategészségügyi szempontból az a szerfelett hátrányos következménye volna, hogy az érdekelt tulajdonosok állataik megbetegedését — félve azoknak kártalanítás nélkül való leöletésétől — a hatóságnak nem jelentenék be, hanem használnák állataikat mindaddig, amíg azok el nem hullanának, vagy amíg a beteg-