Képviselőházi irományok, 1927. VII. kötet • 343-499. sz.
Irományszámok - 1927-387. Törvényjavaslat az állategészségügyről
3S7. szám. 117 •séget titkolni tovább már nem lehetne s e közben a betegséget szerteszéjjel terjesztenék. Az érdekeltek egybehangzó meggyőződése szerint az 1888. évi VII. t.-c. éppen azért nem volt képes bizonyos, természetüknél erre feltétlenül alkalmas fertőző betegséget kiirtani, mert arra az álláspontra helyezkedett* hogy csak a hatósági leölés ténye által okozott kárért jár kártalanítás, minélfogva, az igen gyér esetektől eltekintve, majdnem mindig elhullásra vezető ragadós tűd-»lob és takonykór, valamint a feltétlen elhullásra vezető veszettség miatt leölt állatokért, mint olyanokért, amelyek a hatósági leölés mellőzése esetén amúgy is elhullottak volna, ha azok a boncolás során ilyen betegségben lévőknek találtattak, kártalanítást nem adott. Viszont az ezen^ törvényt részlegeden módosító 1893. évi IL, illetőleg 1897. évi X. t.-c. alapján azért sikerült a ragadó« tüdőlobot hazánk területéről aránylag igen rövid idő alatt kiirtani, mert eltérve az előbbeni állásponttól, az állattulajdonos nemcsak a hatósági leölés ténye által okozott kárért, hanem ezenfelül a bejelentési kötelezettség teljesítésére való serkentés céljából — jutalomként — a betegség okozta kár egy nagy részéért is kapott kártalanítást. Kétségtelen ezek .szerint, hogy a bejelentési kötelezettség pontos végrehajtásának biztosítása érdekében a legelőnyösebb rendszabály az volna, amely árhatósági rendeletre történő leölés után betegnek bizonyult állatért is teljes piaci becsértékét adná kártalanításként. Ámde ily-rendszabály felállításának állategészségügyi szempontból viszont az a figyelmen kívül nem hagyható fontos ok állja útját, hogy. ily rendelkezés esetén a tulajdonosnak semmi érdeke sem fűződnék ahhoz, hogy állatait a befertőzéstől ós megbetegedéstől óvja. Ezért a törvényjavaslat az általános állategészségügyi érdekekre nagy fontosságú, imént említett két szempontot összeegyeztetve, azokban az esetekben, amelyekben a hatósági leöletés után foganatosított boncolás során az a fertőző állatbetegség nyer megállapítást, mely miatt a leölés elrendeltetett, a kártérítés mérvét a hatósági eljárás ténye által okozott kárnál magasabb összegben szabja meg, de ez a magasabban megszabott kártérítési ősszeg — az alább érintendő keleti marhavész eseteit kivéve — nem éri el a leölt állatnak a betegség figyelmen kívül hagyásával megállapított piaci becsértékét Az így megszabott kártérítési összegben tehát a hatósági leöletés által okozott káron felül lévő összeg a félre nézve oly jutalom, mely a magánérdeket a közérdekkel egyensúlyba hozni alkalmas, illetőleg alkalmas arra, hogy a bejelentési kötelezettség teljesítésének biztosítéka legyen. Viszont a kártérítési összeg és a leölt állat piaci becsértéke között mutatkozó különbözet a félre nézve azt a veszteséget jelenti, mely biztosítékul szolgál arra, hogy állatait a befertőzós veszélyétől a megkívánt módon és mértékben óvni fogja. A keleti marhavész eseteiben azonban, rendkívüli ragályozó természeténél fogva, a birtokosnak rendszerint nem áll módjában állatait a be fertőződéstől megóvni. A fellépése esetén az egész ország fogékony állatait veszélyeztető eme betegség esetében tehát nem lenne helyénvaló a kár egyrószének a birtokosra való hárítása, miért is a törvényjavaslat e betegség esetében a piaci becsértéknek megfelelő teljes kártalanítást állapít meg. Az állami kártalanítás összegében a jutaimi rész mérve fertőző állatbetegsógenkint változik. Általában véve a leölt állat testrészeinek felhasználását kizáró vagy a gyógyulásra nem hajlamos fertőző állatbetegségek esetén, amikor ugyanis a hatósági eljárás ténye által okozott kár csekély, i
