Képviselőházi irományok, 1927. II. kötet • 28-78. sz.

Irományszámok - 1927-28. Törvényjavaslat a betegségi és a baleseti kötelező biztosításról

76 28. szám. munkabér nélkül vagy a szokásosnál csekélyebb munkabérért dolgoznak. Mindezeknek jogviszonyában ugyanis a szolgálati szerződés mellett a munkaadónak a kiképzésre irányuló kötelezettsége is érvényesül ugyan, azonban egyébként mindazok a körülmények, amelyek a biztosítási kötelezettségnek a szolgálati szerződéses muukavállalókra vonatkozó megállapítását indokolják, ezeknél az egyéneknél is megvannak és így biztosítási kötelezettségüket a munkabérre vonatkozó szerződéses igény létezésétől függővé tenni nem volna helytálló. Az 5. és 6. §-hoz. Az 5. ós 6. §. foglalja magában a betegségi biztosítási kötelezettség körének az 1907: XIX. t.-c. 1. §-ában foglalt rendelkezésekkel szemben szándékolt kiterjesztését. A rendelkezések azonban a fennálló jogi helyzethez képest egész terjedelemben újítást nem jelentenek, mert az 5. §. 1. pontjában megjelölt háztartási alkalmazottak az 5.400/1919. M. E. számú rendelet alapján 1919. évi december hó 1. napja óta biztosításra kötelezettek és a több mint három óv óta fennálló biztosítási kötelezettségük megszüntetésére ok nincsen. Az 5. §. 2. pontjában a javaslat a házmesterekre (házfelügyelőkre) és a segédházmesterekre terjeszti ki a biztosítási kötelezettséget. Ez a foglalkozási kör ugyanis általában a munkásosztállyal egyenlő gazdasági és társadalmi helyzetben van és biztosítási kötelezettségének megállapítása az egyenlő elbánás követelményének felel meg. Egyébként számos esetre vonatkozólag ez a kiterjesztés nem is jelent új jogot, mert a szóban lévő egyének jelentékeny része házmesteri teendői mellett ipari munkásként dolgozik ós ezen az alapon különben is biztosítva van. Bizonyos nehézséget okoz a szóban levő rendelkezés gyakorlati alkalmazása annak következtében, hogy a házmesterek és a segédházmesterek szolgálati jogviszonya általában vagy városonkint külön szabályrendelettel rendezve még nincsen és így egy-egy esetben kétessé válhatik, hogy kit kell a biztosított munkaadójának tekinteni. Eltekintve azonban attól, hogy a szóban lévő jogviszonyra vonatkozó szabályrendeletek megalkotása előreláthatólag nem hosszú időn belül bekövetkezik, a gyakorlati élet és végeredményben a vitás kérdések eldöntésére hivatott bírói jogszolgáltatás a jog általános elvei alapján bizonyára el fogja oszlatni az e részben egyes esetekben netán felmerülő nehézségeket. Az 5. §-ban foglalt rendelkezéssel szociális és közegészségügyi jelentőségében vetekszik a 6. §. rendelkezése, amely a közszolgálati nyugdíjasokra és a közszolgálati alkalmazottak nyugdíjas özvegyeire és árváira kiterjeszti a betegségi kötelező biztosítás jótéteményeit. A mai szerencsétlen gazdasági viszonyok között, amidőn minden életjáradék gyönge és hatálytalan a tornyosuló drágaság hullámaival szemben, a társadalomnak talán legvédtelenebb része ez az elem, hacsak kivételesen nincs abban a helyzetben, hogy a nyugdíjat egyéb jövedelemmel kiegészítse. A kizárólag vagy túlnyomó részben nyugellátásra utalt nyugdíjasnak kétségtelenül nincs és az említett viszonyok között nem is lehet módja, hogy betegsége esetében vagy gondozására utalt családtagjának megbetegedésében a szükséges gyógykezelésről a maga erejéből gondoskodni tudjon. A humanizmus el nem utasítható parancsa követeli, hogy erről biztosításukkal gondoskodjunk. Nehogy azonban a biztosítás körébe feleleslegesen olyan nyugdíjasokat is bevonjunk, akik munkaképességük megmaradt részének értékesítésével kereseti foglalkozást folytatnak ós nyugellátásuknál lényegesen nagyobb jövedelmet szereznek, a javaslat akként rendelkezik, hogy ily kereseti foglalkozás tartamára