Képviselőházi irományok, 1927. II. kötet • 28-78. sz.

Irományszámok - 1927-28. Törvényjavaslat a betegségi és a baleseti kötelező biztosításról

28. szám 69 ez utóbbiak bizonyos kisegítő vagy helyesebben kiemelő rendszabály következtében kiestek a biztosítás köréből. A javaslat elejti ezt a rendszabályt és kizárja annak lehetőségét, hogy az a közszolgálati alkalmazott, aki a biztosításra gazdasági és szociális helyzeténél fogva teljes mértékben reáutalt, ettől mégis megfosztassék pusztán azon a címen, hogy illetményeit betegség esetében is bizonyos időn át megkapja. Ez legfeljebb arra szolgálhat indokul, hogy a betegség következtében elvesztett munkabér pótlására hivatott táppénzsególye mellőztessek, de semmiképen sem szolgálhat indokul egész biztosításának hatálytalanítására és arra, hogy ennek következtében a gyógykezelés és az ezzel kapcsolatos minden szolgáltatás megtagadtassók tőle, a közegészségügynek és a szociális bókének rovására, a segélyre utalt eme néprétegek anyagi és erkölcsi romlásának fokozására is. Végül fenntartja javaslatom, a háztartási alkalmazottak kötelező biztosítását is, mert eltekintve attól, hogy a bár eredetileg kormányrendelet alapján életbelépett ez a biztosítás most már éveken át érvényben van és így megszüntetése szóba sem jöhet, kétségtelen, hogy az a rövid tartamú segélyezési kötelezettség, amely a magánjog, illetve a cselédtörvény értelmében a munkaadót terheli, a mai kor követelményeinek már nem felel meg és annyira költséges is, hogy azzal szemben a biztosítás a munkaadókra is anyagilag előnyös. Egyébként pedig az anyasági biztosítás segélyei az egyes munkaadók megterhelésével nem is pótolhatók. Mindezekkel szemben sajnálatomra mellőznöm kellett a mezőgazdasági jellegű lakosság biztosításának rendezését, ami nem az én tárcám hatáskörébe utalt feladat. Mellőznöm kellett továbbá több más oly néprétegnek kötelező biztosítását is, amelynek biztosítása érdekében nagyon megszívlelendő kívánságok voltak hallhatók. Ebben a tekintetben elsősorban a kisiparosokra gondolok, akiknek régi kívánsága az, hogy a kötelező biztosítás reájuk is kiterjesztessók. Ez a törekvés elsősorban az aggkori és a rokkantsági biztosításra irányul ugyan, de a betegségi kötelező biztosítás kiterjesztése ennek a foglalkozási körnek szintén régi óhaja. Nagy sajnálatomra ezúttal le kellett mondanom ennek a sok tekintetben jogos kívánságnak megvalósításáról. A kérdés mikénti megoldása ugyanis még bővebb megfontolást ós részletesebb kigondolást igényel. Ezidoszerint a szükséglet nem is annyira égető, figyelemmel arra, hogy a kisipari foglalkozási körök némelyike jelenleg kedvező kereseti helyzetnek örvend. Nehézséget látok pedig különösen abban a tekintetben, hogy a kötelező biztosítás szervezetébe, amely a munkavállalók biztosításának alapelvén épül fel, miként illesztessenek be a kisiparosok, akik a munkaadók és ilyenekül egyedüli biztosított tagjai volnának az intézménynek. Általában a biztosítási kötelezettség kiterjesztésénél bizonyos óvatosságra int az orvosok anyagi helyzete, amelynek megértő méltánylása ugyancsak mellozhetlen kötelessége a törvényhozónak. A betegségi kötelező biztosítás keretében elhelyezett osztályok ugyanis kiesnek az orvosi kar magángyakor-^ latából és ezen az oldalon a biztosítás csökkentheti az crvosi kar szabad gyakorlatában elérhető keresetét és megélhetését, ha olyanokat is felölel, akik biztosítás hiányában az orvosoknak fizető rnagánbetegei volnának. Kétségtelen ugyanis, hogy az orvos az egyes beteggel szemben magasabb díjszabást érvényesíthet, mint oly intézménnyel szemben, amely nagyobb elfoglaltsági kört nyújt ugyan, de ezt csak mérsékeltebb általányösszegben díjazhatja. Figyelemmel arra, hogy az orvosi kar megélhetésének lehető biztosítása ugyancsak szociálpolitikai követelmény, mert hiszen közhasznú és nélkülöz-