Képviselőházi irományok, 1927. II. kötet • 28-78. sz.

Irományszámok - 1927-28. Törvényjavaslat a betegségi és a baleseti kötelező biztosításról

28. szám. 65 Ezekkel a tapasztalatokkal pedig adva van a törvényhozás irányelve is. Abban az esetben ugyanis, ha a munkásbiztosítási tisztviselői kart államosítjuk, mint ahogy azt a már előadottak értelmében államosítanunk kell, ha továbbá ez a tisztviselői kar egységes létszámot alkot, amelynek szolgálati helyi beosztása tekintetében a miniszter akarata irányadó, ha továbbá ez a tisztviselői kar tagjainak különböző feladatokra alkalmassága szerint egységes keretben foganatosított megítélés alapján nyeri szolgálati beosztását, úgy teljes bizalommal lehetünk abban az irányban, hogy a tisztviselők államosításával kapcsolatban fognak teljes mértékben érvényesülni mindazok az előnyök, amelyeket az 1907. évi törvényhozás a betegségi biztosítás központosításához fűzött. Még abban az esetben is tehát, ha a központosított intézmény fejlődési iránya az utóbbi években nem mutatta volna az említett örvendetes változást, az államosított és egységes tisztviselői kar létesítése esetére meg kellene kísérelni a központosítás további fenntartását, nehogy a betegségi biztosítást visszasülyesszük szolgáltatóképességének arra a szerény színvonalára, amelyen az 1907: XIX. törvénycikkel létesített központosítás előtt volt. Nem zárkózhatom el annak a ténynek mérlegelésétől sem, amely szerint a betegségi biztosítás központosítását némelyek abból a szempontból tartják aggályosnak, mert az elmúlt évek tapasztalatai szerint azok az erős pártpolitikai elhajlások, amelyeket a munkásbiztosításból kiküszöbölni kívánunk, éppen az Országos Mimkásbiztosító Pénztárban csúcsosodtak ki. Ezzel szemben azonban e helyütt nem is helyezve súlyt arra, hogy ezek a mozzanatok egyes, különösen nagyobb kerületi pénztáraknál is mutatkoztak, inkább arra az ellenvetésre kívánok reámutatni, hogy a jelen javaslatban tervezett reform célja épen az, hogy e politikai kilengéseket jövőben lehetetlenné tegye ; már pedig alaposan remélhetjük, hogy a tisztviselők, államosítása és a kinevezett elnök működése erre elég biztosítékot szolgáltat. Túlzott aggodalomból eredő politikai szempont pedig nem lehet kellő indok arra, hogy azt, amit a munkásbiztosítás erejének teljes kifejtése és annak további fejlődése érdekében szükségesnek tartunk, t. i. a biztosítás központosításának további fenntartását, mellőzzük ós a meglévő, élő és életképes szervezetet leromboljuk. Ezért felelősséget vállalni a miatt sem tudnék, mert akkor, amidőn a fejlődés mindenütt odairányul, hogy a biztosítás különböző ágai lehetőleg egyesíttessenek és az erők összefoglalása és összhangzatos működése biztosíttassák, teljesen retográd irányzatot képviselnénk, ha az egységes intézményt lerombolnánk, a helyett, hogy a működésében rejlő hibákat az egyidejűleg javasolt ellenszerekkel kiküszöböljük. A központosítás szükségességére egyébként jellemző, hogy azok is, akik a központi intézmény megszüntetését kívánják, helyébe a betegsegélyző pénztárak szövetségét kívánják állítani. Ez a javaslat azonban ugyancsak nem jelentene javítást, hanem inkább a meglévő állapotok és eredmények lerontását hozná magával. Abban az esetben ugyanis, ha az önállósult helyi pénztárak jövedelmeik jelentékeny részét a szövetség számára beszolgáltatni tartoznának, ez ismét beleütköznék a helyi érdekek szűk korlátaiba és különösen a gyöngébb pénztárakat abba a helyzetbe hozná, hogy saját tagjaik segélyezését nem tudnák kielégítő módon teljesíteni. A szövetség céljaihoz jelentéktelen hozzájárulás viszont merőben hiábavaló kiadás volna, mert a biztosítás központja csekély tőkével számottevő eredményt nem valósíthatna meg. Ezenkívül az ily szövetségnek is okszerű és következetes szervezése esetében meg kellene adni azfc a jogot, hogy vagyoni érdekeinek megóvása céljából a helyi pénztárak gazdálkodását ellenőrizze. Mindebből pedig az Képv. iromány. 1927—1932. II. kötet. 9