Nemzetgyűlési irományok, 1922. XVI. kötet • 932-999. sz.

Irományszámok - 1922-980. Törvényjavaslat egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről

396 980. szám. hamarosan nyugvó pontra fog jutni és előbb-utóbb be fog következni a joggyakorlat egységessége is, mégis minthogy a valorizáció kérdésének megoldásában oly szempontok is irányadók, amelyek tisztán közgazdasági és állampénzügyi jelentőségűek, célszerűnek látszik nem várni meg a bírói gyakorlat továbbfejlődését, hanem a valorizáció kérdését egységesen és véglegesen szabályozni. Különösen kívánatos ez azért, mert nincs kizárva annak alehetősége, hogy a törvényhozás később kénytelen volna a bírói gyakorlattal ellentétes logszabályokat megállapítani, amire ma még közgazdasági szempontok alapján csak kis mértékben van szükség. A valorizáció kérdésének egységes szabályozása továbbá azért is szükséges, mert nagyszámú olyan pénzkövetelés van, amelynek -átértékelése szociális szempontból is kívánatos és helyes, de amelyek átértékelt Összegéhez ajogosultak a mai helyzet mellett csak hosszú per útján jutnak, pl. a baleseti járadékok és a magánalkalmazotti nyugdíjak esetében. Szemben a korábban előkészített részleges javaslatokkal, amelyek a pénztartozásoknak csupán egyes csoportjait kívánták szabályozni és a többi követelések átértékelése tekintetében a német és az osztrák helyzetnek megfelelően a bírói gyakorlatnak szabad teret kívántak engedni, a most előterjesztett javaslat a lengyel álláspontot foglalja el és a bírói gyakorlatban kialakult helyesnek felismert elveket is felöleli. V, Ami már most a szabályozás mikéntjének a kérdését illeti, kétségtelen, hogy a valorizáció célja mindenkor annak a joghátránynak a jóvátevése, ami a ^szerződő felet a pénz kényszerárfolyama következtében érte. A valorizáció megoldásának ehhez képest elméletileg a legegyszerűbb módja az volna, ha a bajok okozója teljesen kiküszöböltetnék, vagyis ha a törvényhozás a pénz kény szerárfolyamát egészen elejtené, amint ez a porosz kincstári jegyek, az orosz asszigaaták és az osztrák bankócódulák esetében fordult elő. Ez a megoldás a mi viszonyaink között annyit jelentene, hogy minden pénzkövetelést annak a változásnak a pontos figyelembevételével kellene teljesíteni, amilyen változás a követelés összegének meghatározása óta a pénz értékében bekövetkezett, vagyis a háború előtt megbatározott minden koronáért körülbelül 14.500 koronát kellene fizetni. Elméletileg lehet vitatni azt, hogy ez az eljárás az igazságérzetet kielégíti és hangulatkeltésre kiváló;•* n alkalmas az az érvelés, hogy ezen az úton a pénz értékcsökkenése következtében nyomorba jutott embereken lehet segíteni, kétségtelen azonban, hogy az ilyen rendezés a gazdasági életben egyik napról a másikra okozna olyan eltolódásokat, amelyeknek tíz évre elosztott, eddig fordított irányban történő lejátszódása is alkalmas volt arra, hogy több ízben alapjaiban rendítse meg a gazdasági életet. Hogy a hosszas küzdelmek után végre többé-kevésbbé nyugvópontra jutott magángazjdasági helyzetre ennek katasztrofális hatása lenne, minden kétségen felül átl, mert nem vitatható tény az, hogy a pénz értékcsökkenésének idején nemcsak azok vesztettek vagyonukból, akiknek még ma is fennálló pénzkövetelésük van, hanem a háború szerencsétlen befejezése és az ország feldarabolása következtében előállott helyzet folytán senkinek sem volt módja arra, hogy a háború előtt meglevő vagyonát ugyanabban az értékben tartsa meg. Hogy ez a megoldás, amely az aranyalapon való teljes valorizálást jelentené, nem lehetséges, azt a magyar jogszabályalkotás is felismerte. Az aranyban teljesítendő fizetésekről szóló 950/1923. M. E. számú rendelet (kihirdettetett a Budapesti Közlöny 1923. évi 32. számában) ugyanis az aranyban teljesítendő tartozások átszámított összegének meghatározásában a méltányosság elvi alapjára helyezkedett, midőn megengedte, hogy a pénz-