Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.
Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról
148 480. szám. delkezik. Ugyanez áll a vámkiszabásnak arról a helyesbítéséről is, amelyről a 120. §.-ban van szó; ez sem vonatkozik a vámadós és a vámigazgatás közt a vámtartozás magasságát illetőleg felmerülő jogvitákról, hanem a 120. §. csak a vámtartozás magasságának kiszabásánál az eljáró vámigazgatási közegek részéről előfordult kézzelfogható tévedések (számítási hibák, a vámtétel vagy a súly, göngysúlyszázalék stb^ kétségtelen eltévesztése) helyesbítéséről szól. Az eddigi jogállapot szerint akkor, ha a vámhivatali számadásoknak akár magánál a vámhivatalnál végzett felülvizsgálata, akár később, ezek számvevőségi szigorlása alkalmával ilyen tévedést megállapítanak, ezt minden esetben hivatalból kell helyesbíteni, tehát akkor is, ha a felülvizsgálat, illetve szigorlat azt állapította meg, hogy a vámadós a vámhivatal tévedése következtében kelleténél többet fizetett, ezt a többletet hivatalból kellett visszatéríteni. Ezzel a rendszerrel a javaslat szakít ós a tévedésnek hivatalból történő helyesbítését arra az esetre korlátozza, amikor a tévedés az államkincstár hátrányára történt. Ez a módosítás bizonyos célszerűségi és nevelő hatást céloz: ha a vámhivatali számadások felülvizsgálását, illetve szigorlatát végző állami közegek a köz és az államkincstár érdekeinek megóvásásáról gondoskodni kötelesek, gondoskodjék a saját magánérdekeinek megóvásáról az is, aki a vámot fizette, annál is inkább, mert mindenesetre sokkal kevesebb számú vámfizetést kell felülvizsgálnia, mint a vámigazgatás, illetve az állami számviteli szolgálat közegeinek. De ennél mélyebbre ható méltányossági éí gazdasági oka is van annale, hogy a javaslat mellőzi a túlfizetett vámösszegeknek hivatalból történő visszatérítését és ez az, hogy akkorára, amikor a számadásokat felülvizsgáló közeg az ilyen tévedést megállapítja — ami a közegek túlterheltsége következtében többnyire csak huza•«aosabb idő múlva következik be — az, aki a vámot eredetileg fizette, a vámtárgynak a legtöbb esetben nincs többé birtokában, hanem, ha szállítmányozó közvetítette a megvámolást, ennek megbízója a tévedésből túlfizetett vámösszeget már megtérítette a közvetítőnek, ha pedig kereskedő vagy iparos közvetlenül fizette a vámot, az árut a téves vámösszeg alapján kalkulált áron többnyire már tovább adta. Minthogy pedig a többletet hivatalból csak annak lehet visszatéríteni, aki a vámot közvetlenül befizette, ez a legtöbb esetben illetéktelenül jutott, még pedig másodízben, a túlfizetésnek megfelelő összeghez, az pedig alig fordult, illetve fordulhatott elő, hogy a közvetlen vámfizető a visszatérített többletet annak juttatta, illetve juttathatta, aki az áthárítás következtében azt végeredményben viselte. A javaslatnak most szóban levő rendelkezései azonban az eddigi jogállapotnak nemcsak az államkincstár javára történő javítását célozzák. Az 1874. évi »Vámszabályok« ugyanis 127., illetve 382. §.-aikban azt a némileg' különös rendelkezést tartalmazzák, hogy a vámfizetési kötelezettség egyáltalában nincs elévülésnek alávetve. Ennek következtében a vámhivatali számadások számvevőségi szigorlatában beállott torlódások esetében előfordult, hogy a vámhivatali közegek tévedése következtében előállott hiányokat évek multán hajtották be attól, aki a vámot eredetileg megfizette. A javaslat ezt a visszás helyzetet olykép igyekszik megszüntetni, hogy az államkincstár kárára előfordult kétségtelen tévedés helyesbítésére a 138. §. második bekezdésében ugyanazt a határidőt állapítja meg, amelyen belül az, aki a vámot befizette, a saját kárára előfordult tévedés helyesbítését követelheti. »Kétségtelen tévedés« alatt a jelen §. szempontjából a számítási hibán kívül az olyan eseteket kell érteni, amelyekben nem is lehet vitás, hogy a vámtartozás kiszámításánál elnézés fordult elő, mint pl. ha a kiszámításnál más vámtételt
