Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.
Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról
118 480. szám. lerakására kijelölt raktárhelyiségekről és rakodóhelyekről mindenütt a szállítóintézet volt köteles díjtalanul gondoskodni. A vámáruk kezeléséhez szükséges helyiségek, továbbá a hivatalos irodahelyiségek, végül a tisztviselők részére szolgáló lakások tekintetében azonban a legkülönbözőbb jogviszonyok állottak és állanak fenn. Vannak vámhivatalaink, ahol a vámigazgatás szempontjából szükséges, összes helyiségeket a szállítóintózet díjtalanul szolgáltatja, máshol csak a hivatalos helyiségeket, de nem a tisztviselői lakásokat is ; egyes hivataloknál a vámigazgatás a szállítóintézetnek az átengedett helyiségekért bért fizet, másutt nem fizet, mert az építési költségeket vagy ezek egy részét maga fedezte ; ismét más hivataloknál a helyiségeket maga a vámigazgatás a saját költségén létesítette és a szállítóintézet teljesít bizonyos ellenszolgáltatást. Mindezekhez járul még, hogy az épületek és helyiségek fenntartása, tisztogatása, fűtése ós világítása tekintetében szintén nagyon különbözők a megállapodások. Az igazgatás egységességét ós egyszerűsítését követelő érdekekkel ezeknek az állapotoknak további fenntartása nem egyeztethető össze. Szükséges ezért a .Vámtörvényben gondoskodni arról, hogy végre ezen a téren is egységes ós általános elvek érvényesüljenek. A javaslat tehát — a vasúti vámrendtartás tárgyalása alkalmával létrejött megállapodásoknak megfelelően —általánosságban a szállítóintezetek köteleségévó teszi, hogy a vámáruforgalom elintézéséhez szükséges és a vámigazgatással egyetértően kijelölt összes helyiségekről és berendezésekről és azok jókarban tartásáról díjtalanul, azoknak tisztogatásáról, fűtéséről ós világításáról pedig az önköltségek megtérítése ellenében, amennyiben pedig a vámhivatal ezeket a helyiségeket a szállítóintézettel közösen használná, az utóbbemlített szolgáltatásokról szintén díjtalanul gondoskodjál ak. Kötelesek továbbá a szállítóintózetek az állomásaikon elhelyezett vámhivatalok személyzete részére megfelelő megtérítés ellenében lakást is adni, ha ez a személyzet más megfelelő elhelyezést nem talál és ha az elhelyezésnek ezt a megoldását a pénzügyminiszter a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértve szükségesnek jelenti ki. Ezek a rendelkezések már meglevő vámhivatalokra (vámhivatali kirendeltségekre) is érvényesek, a helyi érdekű vasutakra vonatkozólag azonban a mindenkori törvényes rendelkezések és az engedélyokirat feltételei irányadók. A kérdésnek ilyen alakban tervezett rendezése az állami vasutaknál legfeljebb annyiban ütközhetik nehézségbe amennyiben ennek az állami üzemnek jövedelmezőségét némileg kevésbbé kedvező színben tünteti fel, az állami költségvetési mérleget az a körülmény nem befolyásolja, hogy a költségek melyik tárcát terhelik. A többnyire több állam területére terjedő forgalmat lebonyolító magán vasutak és hajózási vállalatok részéről pedig ebben a tekintetben annál kevésbé lehet jogos ellenvetésnek helye, minthogy ezek a szállítóintózetek külföldi területen lévő üzemeikkel szemben nálunk eddig előnyösebb helyzetet élveztek, amennyiben magyarországi állomásaikon a vámszolgálat ellátásából felmerülő költségekhez nem igen kellett hozzájárulniuk, holott külföldön ezeket ezen a címen többnyire tetemes összegekkel terhelték meg. A javasolt megoldás tehát, ha kötelezettségeket ró a magánszállító intézetekre is, viszont azonban felmenti őket a vámszolgálat ellátásával járó személyi költségek fedezése alól. Mindezektől eltekintve, a gyakorlati szempontok is irányadók voltak a kérdés ilyen irányú megoldásánál, A szállítóintézet mint telektulajdonos és üzemfentartó inkább van abban a helyzetben, hogy a vámkezelés céljaira szolgáló épületek létesítéséről és azok fentartásáról gondoskodjék és ezt sokkal kevesebb nehézséggel és minden esetre r sokkal jutányosabban is teheti, mint a vámigazgatás, de móltányos is, hogy
