Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

78 85. szám. de ez az előny olyan csekély, bogy az illetékköteles fél a kisebb értékű vagyonátruházásoknál csak fillérekkel fizet többet, a nagyobb kulcs alá eső, tehát nagyobb értékű vagyonátruházásoknál pedig ez a többlet, ha néhány koronát tesz is ki, az illeték fizetésére kötelezett teherviselő képességét nem veszélyeztetheti. A vagyonátruházások nagy részéről a felek okiratokat szoktak kiállítani. Ezek az okiratok eddig is a vagyonátruházási illetéken felül még külön okirati illeték alá is estek. Ez az illeték eddig is jelentékeny összeget tett ki. A mai viszonyok között a kincstár erről a bevételről nem mondhat le, s így a vagyonátruházási jogügyletekről kiállított okiratok bélyegkötelezettsógét ezentúl is fenn kell tartani. A javaslat 4. §-a az 1918. évi XI. törvény 74. §-ában foglalt szabályoktól csak annyiban tér el, hogy nem csupán a halálesetre szóló vagyonátruházásokról kiállított okiratokat, hanem általában az ingyenes vagyonátruházásokról szóló okiratokat vonja a magasabb, 5 K illeték alá. Az okirati illeték természete hozza magával, hogy ezt az illetéket az okirat kiállításakor s bélyegjegyekkel magán az okiraton kell leróni. Ezt különösen ki kellett a törvényben mondani, mert eddig a végrendelet, valamint az egyéb haláleseti vagyonátruházásról szóló okirat illetékét nem az okiraton kellett leróni, hanem az annak alapján bekövetkezett vagyonátszállás illetékének kiszabásakor szintén kiszabás útján kellett attól beszedni, aki az okirat alapján vagyont szerzett. A lerovásnak ez a módja azonban ellenkezik az okirati illeték természetével, s ezért az idézett szakasz utolsó bekezdése kifejezetten és kivétel nélkül azt rendeli, hogy ezeket az illetékeket, tehát a végrendeleti illetéket is bélyeg] egyekkel, az okirat kiállításakor kell leróni. Az illeték lerovási kötelezettségét illetőleg az okirati illetékről szóló törvény rendelkezései az irányadók. Az előttünk fekvő törvényjavaslat csupán a vagyonátruházások után járó illetéket kívánja szabályozni. Rendelkezései a lehetőségig összhangban kívánnak lenni a magán- és kereskedelmi jogi szabályokkal. Egyes esetekben azonban mégis el kell térni ezektől a szabályoktól, másrészt pedig amiatt, hogy a polgári törvénykönyv hiányában számos magánjogi szabály csak szokásjogon alapul ós a bírósági gyakorlatban is különböző magyarázatokban részesülhet, megeshetnék, hogy az ebben a törvényben elfoglalt álláspontot a magán- és kereskedelmi jogi viszonyokban is érvényesíteni kívánnák. Minthogy ez a törvény nem kíván az ezeken a jogterületeken esetleg szükséges szabályozásoknak elébe vágni, a javaslat — az 1918. évi XI. törv. 113. §-ának átvételével — az 5. §-ban kimondja, hogy ennek a törvénynek a magán- és a kereskedelmi jogot érintő rendelkezései csakis ennek a törvénynek az alkalmazása szempontjából irányadók, és ezekből a rendelkezésekből a magán- és kereskedelmi jogi viszonyokban következtetést vonni, s illetve ezeket a rendelkezéseket ezekben a jogviszonyokban is kötelező erejű törvényes jogszabályoknak tekinteni nem lehet. II. CÍM Mentességek, Régi illetékrendszerünk egyik hibája volt, hogy az idők folyamán számos olyan mentességet állapítottak meg, amelyek magában az alaptörvényben nem voltak meg, és így ezek a kivételes mentességek magát a rendszert is meg-