Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

118 85. szám. hogy az adózó magába térjen ós esetleg elkövetett hibáját jóvátehesse. A felfedező eskü erre is alkalmas, amennyiben a fél ennek a folyamán még egyszer alkalmat nyer arra, hogy őszinte, becsületes vallomást tegyen ós ezáltal a megbecstelenítő büntetéstől meneküljön. A javaslat 63. §-a az 1918. évi XI. törvénynek a felfedező esküre vonatkozó 75. § át csaknem szószerint veszi át, s így a fentieken kívül további indokolásra szükség nincsen. A javaslat 64., 65., Q6. ós 67. §-ai csaknem teljesen változatlanul vétettek át az 1918. évi XI. törvényből. A 64. §-nak .célja az, hogy eloszlattassék minden nézeteltérés abban az irányban, vájjon van-e joga a pénzügyi hatóságnak vagy a félnek bizonyos tények vagy körülmények bizonyítása céljából a bíróságok közreműködését igénybe venni. A 65. §. célja első sorban az, hog}^ a kiszabott illeték tényleg be is fizettessék, hogy a feleknek maguknak legyen érdekében azt minél hamarabb befizetni. Ezért tiltja a hagyaték átadását addig, amíg az öröklési illeték kellően biztosítva nincs. De másrészt előmozdítani kívánja azt is, hogy az ingó vagyon nagyobb mórtékben kerüljön bevallásra. Ezt a célt szolgálja az a rendelkezés, hogy a biztosító társaságok a kifizetendő életbiztosítási Összegekből 20°/o-ot visszatarthatnak. A tapasztalat szerint ugyanis a biztosító társaságok ezzel a jogukkal élnek, s minthogy a visszatartható összeg rendesen meghaladja a fizetendő illetéket, a felek nemcsak bevallják a biztosítási összegeket, hanem emellett még az illetéket is lehetőleg befizetik, hogy a biztosítási összeghez minél előbb hozzájuthassanak. • A pénzintézeteknél letétben lévő értékekre nézve az 1918. évi XI. törvény hasonló rendelkezést nem tartalmazott, mert az annak alapjául szolgáló javaslat erre vonatkozó rendelkezéseit a pénzügyi bizottság nem fogadta el, attól tartván, hogy ez a rendelkezés közgazdasági téren nagyobb károkat fog okozni, mint amennyi hasznot az illeték növekedése a kincstárnak hozhatna. A volt képviselőház pénzügyi bizottságának ezt az aggályát nem ismerjük el alaposnak. Elvégre az országban élőknek csaknem teljesen lehetetlen ingó vagyonukat külföldön tartani, mert ez olyan állandó költséggel terhelné meg őket ós annyi munkát, nehézséget okozna nekik, hogy ezt az állandó kellemetlenséget aligha vállalnák csak azért, hogy éltékeik egy részét az Öröklési illeték alól elvonják, illetve elvonásukat megkönnyítsék. Viszont általános érdekekből is gondoskodni kell és gondoskodni fogunk arról, hogy az ingó vagyon az országból könnyedén ki ne vonulhasson. Azokat a rendelkezéseket tehát, amelyek bizonyára hathatósan közreműködnek arra, hogy az ingó tőke minél nagyobb mértékben öröklési illeték alá kerüljön, újból felveszi a javaslat. Teszi ezt annál is inkább, mert akkor, amikor az el nem titkolható ingatlan vagyon terhét növeli, lehetetlen — és a kormánynak nem is szándéka — elzárkózni attól, hogy az ingó vagyon a lehetőséghez képest szintén illeték alá vonassók és ebbeli igyekezetében nem szabad egyoldalú bankérdekek előtt meghátrálnia. A. 66. §. megfelel az 1918. évi XI. törvény 78. §-ának. Célja az, hogy bizonyos kétes esetekben a bizonyítási teher ne a kincstárt, hanem a felet terhelje. Ezek a rendelkezések az eredeti osztrák szabályokban benn voltak, de a hivatalos összeállításból kimaradtak és nálunk feledésbe mentek. Az 1918. évi törvény ezeket felújította és a javaslat is fenn kívánja őket tartani. Csupán a '2. bekezdésnek az élők között létrejött bizonyos ajándékozási ügyletekre vonatkozó rendelkezései mai adtak ki, aminek magyarázata az, hogy