Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 109 vallomást, a közigazgatási hatóságok útján nyomozza ki a hagyatékot. Ezzel a felhatalmazással azonban a pénzügyi hatóságok talán sohasem éltek. Kétségtelen ugyanis, hogy az alatt a négy-Öt hónap alatt, amely az örökhagyó halálától a nyomozás megindításáig eltelt, az örökösöknek elegendő alkalmuk volt lehetetlenné tenni az örökség kinyomozását. Más, célra vezető megoldást kellett tehát keresni. Az 1894. évi XVI. t, 36. §. e) pontja az örökhagyó hitelezőjét feljogosítja arra, hogy leltározást kérhessen. Ennek célja nyilvánvalóan az, hogy a leltározás során megállapítható legyen, maradt-e olyan vagyon, amelyből követelése kielégíthető, ós ki örökölte ezt a vagyont. A kincstár helyzete teljesen azonos az ilyen hitelező helyzetével. Az örökölt vagyont az öröklési illeték terheli. A kincstárnak, mint az öröklési illeték követelőjének tehát jogot kell adni arra, hogy a követelésének alapját megállapíthassa, ha maguk az örökösök ezt nem teszik. Ez a rendelkezés módot ad a kincstárnak arra, hogy még a hagyaték tárgyainak eltüntetése előtt kívánhassa^ nem csupán a leltározást, hanem a hagyatéki vagyon megfelelő biztosítását is, és így az igazságos adóztatás érdekében az ingó vagyon eltitkolása sok esetben megakadályozható lesz. A 37. §. utolsó bekezdése végül gondoskodni kíván arról, hogy már a leltározásnál lehetőleg a valóságos forgalmi értékek állapíttassanak meg. A leltár lévén az e!őbb kifejtettek alapján az egész öröklési illeték talpköve, alapja, kívánatos, hogy ez szilárd, biztos legyen és alkalmas arra, hogy annak alapján legyen az illeték kiszabható. Az értékelési szabályokat eddig az 1894. évi XVI. törv. 41. és 42. §-ai szabályozták. Az ingatlanokra vonatkozó szabályokat kiegészítette, illetve módosította az 1914. évi LIV. t. 27. §-a. Ezek a szabályok azonban nem egyeznek a javaslat értékelési szabályaival. Ezeket a szabályokat tehát mellőzni és helyettük azt a szabályt kellett felállítani, jhogy a leltározás alkalmával ennek a törvénynek az értékelésre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. A törvénybe nem való, de itt megemlítjük, hogy a pénzügyminiszternek lesz gondja arra, hogy a leltározó közegek ezeket a szabályokat annak idején megkapják, hogy a törvény által reájuk rótt kötelezettségüknek "kellő formában eleget tehessenek. A 38. és 39. §-ok a hagyatékok bejelentésére vonatkozó szabályokat tartalmazzák. A szabályok lényegében változatlanul az eddig érvénj^ben voltrendelkezéseknek felelnek meg. Csupán az örökösödési bizonyítványt illetőleg tartalmaz a 39. §. világos szabályt abban az irányban, hogy az örökösök akkor is tartoznak a hagyatékot az örökhagyó halála után három hónapon belül bejelenteni, ha örökösödési bizonyítványt kértek. A javaslat azért helyezkedett erre az álláspontra, mert tudvalévő dolog, hogy az örökösödési bizonyítványt csak olyan vagyontárgyakra szokták kérni, amelyeket bírói jogsegély nélkül megszerezni nem lehet így első sorban az ingatlanokra, bekebelezett követelésekre, letétben lévő értékpapírokra stb. Ellenben az olyan vagyontárgyakra, amelyeket egyszerűen birtokba vehetnek, örökösödési bizonyítványt nem kérnek. Nem lehet tehát a kincstár érdekében kiszabás alapjául az örökösödési bizonyítványt elfogadni, s így e mellett még az örökösöket arra is kötelezni kell, hogy az örökösödési illeték kiszabhatása végett a hagyatéki kimutatást is kiállítsák és annak hiányos vagy szabálytalan volta esetén a megfelelő következményeket is viseljék. Különösen szükséges ez a javaslat törvénnyé válása esetén, amikor a rendes Örökösödési eljárásban a törvény igyekszik a valóságos hagyatékot kinyomozni, tehát már az igazságos adóztatás érdekében elmulaszthatatlan, hogy a bíróság által nem