Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

80. szám. Í03 1918. évi XI. törvény megalkotásakor Ausztriával a legszorosabb gazdasági kötelékkel voltunk összekötve. Természetes volt tehát, hogy Ausztriával szemben más szabályt állítottunk fel, mint más idegen állammal szemben. Ma azonban ezek a kötelékek felbomlottak. Ezidőszerint semmi ok nincs arra, hogy a különleges elbánást fentartsuk. Sőt lehetetlen is a szabály változatlanul való fentartása, mert az az Ausztria, amelyet a törvény értett, ma már nincs is. Annak pedig nem volna semmi értelme, hogy fentartsuk a szabályt a volt Ausztria bármelyik részére. De nincs is erre szükség, mert a helyzet kialakulása után a szakasz 4. bekezdésében megadott felhatalmazás alapján a célszerűnek és kívánatosnak mutatkozó rendelkezést a pénzügyminiszter bármikor megteheti. A másik módosítás az, hogy a javaslat az értékpapírokat kibocsátó ' intézeteket kötelezi arra, hogy az általuk kibocsátott értékpapírok forgalmi értékére vonatkozólag a pénzügyi hatóságok megkeresésére felvilágosítást adjanak. Ez a rendelkezés lényegében az eljárás megrövidítését célozza. Az olyan értékpapírokra nézve ugyanis, amelyeket a tőzsdén nem jegyeznek, a féllel való megegyezés vagy szakértő meghallgatása útján kell a valóságos forgalmi értéket megállapítani. A féllel való megegyezést megkönnyíti az, ha a pénzügyi hatóság a valóságos értékre nézve olyan megbízható felvilágosítást kap, mint amilyet maga a kibocsátó intézet adhat, amely a dolog természete szerint a legéberebb figyelemmel kíséri értékpapírjainak kelendőségét és értékét. Ezen az úton a legtöbb esetben mellőzhető lesz a szakértői becslés. Ha pedig a féllel nem lehet megegyezni, a vállalat nyilatkozata a szakértői becslést is pótolja vagy legalább annak alapjául szolgálhat. A javaslat 32.§-a csak egy szükséges kiegészítéssel, de egyébként változatlanul veszi át az 1918. XI. évi törv. 50. §-át. Rendelkezései tehát további megokolást nem igényelnek, s egyéként is ugyanazt az alapelvet követik, amely az összes értékelési szabályokon átvonul, hogy lehetőleg a felekkel egyetértésben állapíttassanak meg a szolgáltatások értékei. A kiegészítés arra vonatkozik, hogy olyan esetekben, amikor az ügylet lebonyolítása előtt egyáltalán nem lehet megbízható támpontot találni a szolgáltatások megközelítő pontossággal való megállapíthatására, lehetővé tétessek az, hogy a követelés elévülésének veszélye nélkül be lehessen várni az ügylet lebonyolítását. Az eddig érvényes szabály ugyanis csak a pótilleték kiszabásának elévülését függesztette fel az ügylet végleges lebonyolítástól számított 6 évig. A pótilleték kiszabása azonban csak ott lehetséges, ahol alapilletéket is vetettek ki. A régi szabály mellett tehát, ha nem akarta a pénzügyi hatóság az illeték elévülését megkockáztatni, bármilyen erőszakos módon, esetleg a legcsekélyebb tájékoztató adat nélkül is kénytelen volt illetéket kiszabni. A módosítás azonban lehetővé teszi, hogy a kiszabás az ilyen esetekben az ügylet teljes lebonyolítása után helyesen és véglegesen legyen megállapítható. A javaslat 33. §-a a visszatérő szolgáltatások értékelésére vonatkozó szabályokat foglalja össze. Az örökké tartó, a meghatározott időre, valamint a bizonytalan időre kikötött szolgáltatások értékelése szempontjából a javaslat változatlanul vette az 1918. évi XI. törvény 51. §-ának rendelkezéseit. Az életfogytig tartó szolgáltatások értékelése kérdésében azonban a javaslat eltér a régi rendszertől. Az illetéki szabályoknak eddig az volt a rendelkezése, hogy az életfogytig tartó szolgáltatásokat mindig az évi szolgáltatás összegének tízszeresével kell számbavenni, tekintet nélkül arra, hogy a szolgáltatást élvező milyen korú. Az ilyen szabályozás azonban számos méltánytalanságnak lehet a forrása. Már itt előre bocsátjuk, hogy a haszonélvezet értékelése