Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
104 85. szám. szempontjából ugyanezeket a szabályokat kell alkalmazni, mert a törvényjavaslat a haszonélvezetet az értékelés szempontjából úgy tekinti, mintha a haszonélvezett vagyon jövedelme a haszonélvezőt illető visszatérő szolgáltatás volna. Gyakori eset, hogy az elhunyt férj vagyonát túlélő özvegye haszonélvezi. A haszonélvezet értékét mindenkor a vagyon értékének felében kell számítani, vagyis úgy, mintha annak 6°/o-os kamatait az özvegy még tíz éven át élvezné. Minél öregebb tehát a haszonélvező, annál valószínűtlenebb, hogy még tíz évig fogja a hasznokat húzni. S valóban gyakran meg is esik, hogy a haszonélvezet után kiszabott illeték törlését kérik, mert a haszonélvezet alig pár évig tartott. Az ilyen méltánytalanságok elkerülése céljából már az 1918. évi XI. törvény megalkotásánál megfontolás tárgya volt, nem kellene-e más és pedig a német birodalmi öröklési adó rendszerére áttérni, amely az életfogytig tartó szolgáltatások értékelését a szolgáltatást élvező életkorának figyelembevételével állapítja meg. Akkor nem tért el a törvényalkotó a régi szabályoktól azzal az indokolással, hogy a mi viszonyaink mellett a bemondott életkorok helyességének ellenőrzése annyi munkát róna a kiszabó hivatalokra, hogy ennek a munkatöbbletnek elkerülése kívánatos és pedig annál is inkább, mert ennek a rendszernek elfogadása a szabályokat bonyolultabbá tenné. A kérdést most ismét megfontolás alá véve, arra a megállapodásra jutottunk, hogy mégis kívánatosabb a német. rendszer elfogadása. Arról nem is lehet vita, hogy ez a rendszer a méltányosságnak jobban megfelel. Másrészről figyelembe kell venni azt is, hogy a javaslat szerint az állag örököse mindenkor az örökölt vagyon valóságos értéke után tartozik illetéket fizetni, tehát ma máinem áll az az érv, hogy amennyivel az egyik fél, a haszonélvező, nagyobb vagy kisebb érték után fizetne illetéket, viszont a másik fél, az állag örököse terhére kiszabandó illeték alapja nagyobb vagy kisebb összeggel apad ós így a haszonélvező életkorának figyelembevétele csupán az illeték fizetési kötelezettségének áttolását eredményezné. Ma úgy áll a dolog, hogy a haszonélvező illetékterhének növelése a kincstárnak haszna, s így — ha ezt el lehet érni, — az erre szükséges rendelkezéseket meg is kell tenni. Különösen meg kell ezt tenni most az illeték fokozatossá tétele folytán, mert a haszonélvezetnek a haszonélvező életkorának figyelmen kívül hagyása mellett az öregebb haszonélvezők esetleg egész jövedelmüket ráfizethetik az illetékre, míg a fiatalok meg nem érdemelt könnyítést kaphatnak. Végül a járadék vagy haszonélvezők, életkorának ellenőrzése talán kevesebb nehézségekbe fog ütközni, mint gondolnánk és a 10 éves korhatárok kitűzése mellett nem is lesz rá gyakran szükség. Mindezek a megfontolások arra indítottak, hogy a javaslatban az életfogytig tartó szolgáltatások értékelése szempontjából a régi szabályokkal szakítva, a német rendszert fogadjuk el. A szorzókra nézve az alsó és a felső határ megegyezik, azonban a javaslat a 65 éven felül nem követi a német rendszert, amely itt 5 éves korhatárokat állapít meg, hanem ellenkezőleg, nagyobb, 15 éves keret beállítása mellett hamarább eljut a legmagasabb, az értékelésre befolyással levő korhoz. Ennek megfelelően a szorzók beállítása is némikóp változik. A szorzók emelése következtében ezután gyakrabban következhetik be az, hogy a szolgáltatás élvezője rövidebb ideig él, mint ahány évi szolgáltatást kellett alapul venni a szolgáltatás értékének megállapításánál. Gondoskodni kellett tehát arról is, hogy amennyire lehet, a túlságos méltánytalanságok elkerülhetők, illetve helyreigazíthatok legyenek. Ezt oly módon véltük elérhetőnek, hogy a javaslat kimondja, hogy abban az esetben, ha a szolgáltatásokat élvező félannyi ideig sem ólt, mint ahány évi szolgáltatást kellett
