Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

100 85. szám. az 1918. évi XI. törvény megalkotásánál arra indította a törvényhozót, hogy az értékelésnél a pénzügyi hatóság teljesen íüggetleníttessék a hagyatéki tárgyalástól, és szabadon, önállóan nyomozhassa ki a hagyatéki ingatlanok valóságos forgalmi értékét. Viszont azonban nom lehet attól sem elzárkózni, hogy olyan esetekben, amikor az ingatlan értókét már a hag3^atéki tárgyalás során is helyesen állapították meg, azt az értéket ne lehessen alapul venni. Azért a javaslat — az 1918. évi XI. törv. 42. §-a nyomán — a hagyatéki tárgyalás során megállapított érték felvételét is megengedi. Az eddig felsorolt értékek — amennyiben bármelyikük rendelkezésre áll, — képessé teszi a kivető hatóságot arra, hogy a valóságos forgalmi értéket hivatalból rendelkezésére álló adatokból a telek zaklatása nélkül és gyorsan kinyomozhassa Ezek az adatok azonban sokszor nem állanak rendelkezésre, sokszor pedig annyira eltérők lehetnek, hogy közülök bármelyiknek elfogadása aggályos lehet. A lényeges eltérések esetleg arra is okul szolgálhatnak, hogy a kiszabó közegek figyelmét felköltse és az okokat kinyomozza. Ilyen esetben azután elmellőzhetetlen a fél közbenjárása, s a javaslat módot ad arra, hogy az ingatlanok valóságos értékét külön erre a célra szolgáló eljárás során, hatósági közegek állapítsák meg. A régi szabályoknak megfelel a szakasz utolsó bekezdése, amely szerint a rendelkezésre álló több becsérték közül mindig a legnagyobbat kell alapul venni. Ez a rendelkezés a félre hátrányos lehet, mert a több becsérték közül a valóságosnak csak egy felelhet meg. Viszont a kincstár érdekét azért kell itt első sorban szem előtt tartani, mert a felek megérthető önzésből mindig a legkisebb értéket szokták bevallani, és gyakran még a legnagyobb érték is alatta marad a valóságosnak. A szabály merev alkalmazásából származható igazságtalanságok elhárítására szolgál tehát az a rendelkezés, hogy a szabály alól kivételnek van helye, ha a felek olyan körülményeket tudnak bizonyítani, amelyek a rendelkezésre álló értékek közül valamelyiknek helyességét és alkalmazhatóságát megdöntik. Az értékek alapos kinyomozásának legbiztosabb módja az, ha a pénzügyi hatóság közvetlenül a féllel való tárgyalás útján, az átruházott ingatlan nagyságának, fekvésének, művelési módjának, szóval az értékre befolyással lévő minden körülménynek megismerése után döntheti el, vájjon a fél által bevallott érték megfelel-e a valóságos forgalmi értéknek, Ha pedig az ilyen közvetlen tárgyalás sem vezet eredményre, az utolsó mód az ingatlannak a helyszinón való megtekintése ós a teljesen érdektelen és elfogulatlan szakértők véleményének meghallgatása útján való becslés. Régebben, 1887. végóig, a bírói becslés volt az utolsó eszköz a valóságos ' érték kinyomozására. A bírói út igénybe vétele azonban rendkívül hosszadalmas és költséges volt. Azért az 1887. évi XLV. t. ezt a becslést megszüntette, anélkül, hogy helyette rövidebb, olcsóbb, de mégis célravezető módról gondoskodott volna. Harminc éven át ki volt a kincstár szolgáltatva az adózók önkényének, míg. végül az 1916. évi XXVII. törv. a bírói becslés helyett behozta a hatósági becslést. Az új módszer az azóta eltelt rövid idő alatt is eléggé bevált, noha a legkülönbözőbb zavaró körülmények akadályozták eddig a pénzügyi hatóságokat, hogy teljesen kihasználják az intézkedésben rejlő előnyöket. Remélhető azonban, hogy a normális viszonyok helyreállítása után a törvénynek ez a rendelkezése teljesen ki fogja elégíteni a hozzá fűzött reményeket. A javaslat 26. §-a csaknem szó szerint átvette az 1918. évi XI. törvénynek erre vonatkozó rendelkezéseit. Az egyetlen eltérés az, hogy a javaslat a becslési költséget a félre hárítja már akkor is, ha a becslés