Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 99 hagyatékoknál és ajándékozásoknál — körülményesebb tárgyalások nélkül, a hivatalból rendelkezésre álló adatok alapján is kinyomozhassák és a kiszabást ilyen adatok alapján is elvégezhessék. A javaslat abból indult ki, hogy a megilletékezendő vagyonátruházáshoz közel eső másik átruházása ugyanannak a vagyonnak a legbiztosabb mértéke az értékbevallás helyességének, hacsak azóta a vagyon valami, az értékre befolyással biró változáson nem ment át. Első sorban tehát a megelőző átruházás alkalmával fizetett vételár fejezi ki a helyes értéket, ha ez az átruházás 6 éven belül történt. Ez a szabály azonkívül egyezik a vagyonadónál felállított szabállyal is és így már ebből a szempontból is kívánatos volt az átvétele, hogy a kincstár ugyanazt az ingatlant egyöntetűen értékelje mindenütt, ahol ez az érték a közszolgáltatás alapja. Megtörténhetik azonban, hogy a szerző az ingatlant az átszállás után rövid idővel értékesíti. Különösön az öröklésnél az örökösre nézve az így elélt vételár a legbiztosabb mértéke az átszállott ingatlan értékének. Itt azonban rövid határidőt kellett szabni azért, mert az illeték kiszabásának lehetőleg gyorsan kell megtörténnie és meg kell akadályozni, hogy emiatt a kiszabásra hivatott hatóságok esetleg a kiszabást késleltessék. Kimondja továbbá a javaslat azt is, hogy a kiszabás idejében rendelkezésre álló ilyen adatot kell figyelembe venni, amiből az következik, hogy ezt a szabályt leginkább akkor lehet és, kell alkalmazni, ha az örökösök az örökölt ingatlant még a hagyaték eljárás során tovább adják. A vagyonadót szabályozó törvény szerint a 20.000 K-t meghaladó értékű vagyon évről-évre vagyonadó alá esvén, az ehhez tartozó ingatlanok értékét is évről-évre meg kell becsülni. Az öröklési illeték kettős természetéből, hogy t. i. egy észt forgalmi adó, de másreszt vagyonadó jellegével is bir, természetszerűen folyik, hogy az értékelésnél úgy az állandó, mint az egyszeri vagyonadó megállapításánál lehetőleg ugyanazok az elvek legyenek az irányadók. A törvény meghozatalánál abból kell kiindulni, hogy azokat helyesen hajtják végre. Az ellenkező bizonyítása nélkül fel kell tenni, hogy a vagyonadó kivetése szempontjából az adózó ingatlanának értéke helyesen van megállapítva. Az az érték tehát, amelyet a vagyonadó kivetése alkalmával megállapítottak, az öröklési vagy ajándékozási illeték, továbbá az ingatlan vagyonátruházási illeték megállapításánál is irányadó lehet. Az 1918. évi XI. törvény életbe lépte előtt a bíróság átadó végzésével átadott hagyatékoknál az ingatlan értéke gyanánt az átadó végzésben megállapított értéket kellett venni, s ettől csak akkor volt eltérésnek helye, ha a hagyatéki tárgyalás során megállapított értéket a törvényszerű legkisebb érték meghaladta. Tekintettel azonban arra, hogy az 1894. évi XVI. törv. 42. § a alapján a legtöbb esetben a végrehajtási törvény szerint kiszámított törvényszerű érték volt a leltárba és az átadó végzésekbe beállítva, ennek a rendelkezésnek az volt az eredménye, hogy az öröklési illeték alapja az esetek túlnyomó részében a törvényszerű legkisebb érték volt. A perrendtartást életbeléptető törvény 27. §-a ugyan elvileg javított volna a helyzeten, amennyiben a törvényszerű legkisebb érték helyébe a hatósági adó és értékbizonyítványban kitüntetett érték beállítását rendeli, ez a törvény azonban eddig azért nem érte el a kivánt eredményt, hogy t. i. az ingatlanok valóságos értéke vétessék fel a leltárba is, mert a hatósági bizonyítványok nem voltak megfelelően kiállítva. Az ilyen bizonyítványokban ugyanis becsérték gyanánt a legtöbb esetben az adóalapon kiszámított törvényszerű legkisebb értéket állították be. Mindezeknek a körülményeknek megfontolása 13*
