Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

92 85. szám. mi módon és mily határidőben érvényesíthető. A javaslat az 1918. évi XI. törvény 81. §-ának erre vonatkozó rendelkezéseit némi módosítással 4fcvette. Az a rendelkezés, hogy az elévülést csak az érdekelt fél kérelmére lehet figyelembe venni és hogy az önként teljesített fizetést elévülése címén vissza követelni nem lehet, teljesen megfelel a magánjogi elveknek. Az elévült követelésre nézve ugyanis nem lehet azt mondani, hogy annak teljesítése által a fél tartozatlan fizetést teljesített, mert tartozása tényleg volt és ígj semmi méltányossági ok nincs arra, hogy az ilyen követelést a kincstár teljesen megszűntnek tekintse és pedig annál kevésbé, mert a legtöbb esetben a felek ténykedésén múlik az, hogy a kellő adatok hiányában a kiszabás az elévülési időn belül meg nem törtónt, s mert végül a fizetési meghagyások kézbesítése is sokszor olyan nehézségekbe ütközik, hogy az elévülés éppen emiatt áll be, s ilyenkor nem lehet azt követelni és elrendelni, nogy a kiszabó hivatalok figyelemmel kísérjék, vájjon a kézbesítési kísérletek közben nem telt-e le az elévülési idő. Az a kérdés, hogy a kincstár valamely illetéket kiszabni és követelni az elévülés bekövetkezte miatt jogosult-e vagy sem, kétségkívül a jogosság kérdése. A félnek a fizetési meghagyás kézbesítésekor könnyű megállapítani, hogy az elévülés beállott-e vagy sem, s így alig tehető kifogás az ellen, hogy a javaslat az elévülési kifogás érvényesítését csak a rendes jogorvoslatok útján engedi meg, és pedig annál kevésbé, mert a jogorvoslati határidőt is meglehetős hosszúra szabja. Az 1918. évi XI. törvény 31. §-ának utolsó bekezdését, amely szerint a büntethetőség elévülését hivatalból kellett vizsgálni, a javaslat szintén átveszi, bár ugyanazok az okok, amelyekkel fentebb az elévülési határidő meghosszabbítását megokoltuk, itt is meg vannak s mert alig lehet összeegyeztetni azt a rendelkezést, hogy az illeték elévülését, amelyben a fél teljesen ártatlan lehet, csak kérelemre lehet figyelembe venni, azzal, hogy viszont a büntethetőséget, amely kétségkívül a fél mulasztásából vagy szándékos törvénysértéséből származott, kedvezőbb elbánásban részesítsük, mégis a mai büntetőjogi elv, hogy az elévülést hivatalból kell észlelni, ma még annyira uralkodó dogma, hogy azzal aligha lehetne ennek a törvénynek keretében szembe helyezkedni. A kiszabás elévülésétől különbözik a már kiszabott és esedékessé vált illetékek behajtásának elévülése. Ezt az elévülést a javaslat 20. §-a szabályozza. A szabályozás megfelel az 1918. évi XI. törvény 33. §-ában foglalt szabályoknak, ^.melyek, viszont megegyeznek a magánjogi elvekkel. Rá kell itt mutatnunk arra, hogy a javaslat szerint az illeték telekkönyvi bekebelezése is csak a kebelezéstől számított 5 évre hosszabbítja meg az elévülési időt, s nem 32 évre, amint eddig számos pénzügyi hatóság a vonatkozó rendelkezést magyarázta. A zálogjog ugyanis csak járulékos jog lévén, nem biztosít több jogot, mint amennyi a követelést megilleti. A bekebelezéssel az illeték nem válik a kincstárnak magánjogi követelésévé, hanem megmarad közszolgáltatásnak, amelyre nézve az elévülési időt a törvény 5 évben\ állapítja meg. A zálogjog bekebelóse tehát megszakítja ugyan az elévülést, azonban az újból megkezdődött elévülés újabb 5 év alatt — ha egyéb megszakítás nem történt — befejeződik. A javaslat 19. §-a tartalmazza a pótilleték kivetésére vonatkozó szabályokat, az 1918. évi XI. törvény 32. §-ával teljesen megegyező módon. Az 1887. évi XLV. t-c. 19. §-a biztosította a kincstárnak azt a jogot, hogy abban az esetben, ha a kiszabás akár számítási hiba, akár pedig a szabályok téves alkalmazása folytán a kincstár kárára téves volt, annak