Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 93 helyesbítése céljából pótilleték kiszabása legyen elrendelhető. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert míg a fél az ő terhére eső helytelen kiszabással szemben jogorvoslattal élhetett, a kincstárnak ilyen helyesbítésre módja nincs. Az adóztatási jog ellenben a kincstárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is. Azt a szolgáltatást, ami a kincstárt megilleti a törvények szerint, nemcsak joga, de kötelessége is az állami hatóságoknak beszedni. Ha tehát a hivatalos közegek tévedésből, vagy a szabályok helytelen magyarázatából a törvényesnél kisebb összegben szabják ki az illetéket es ez aitai a kincstár kárt szenved, ennek a hibának helyrehozásáról az igazságos és egyenlő adóztatás elvének érvényesülése végett is feltétlenül gondoskodni kell. Az 1887. évi XLY. törv. rendelkezéseinek életbelépte előtt a kincstárnak a tévedést elkövető tisztviselő ellen volt csak kártérítési igénye. Ez a rendszer azonban nem volt célra vezető. Első sorban arra vezetett,- hogy a tisztviselő kártérítési kötelezettsége tudatában a lehető legmagasabb illetékeket szabta ki, anélkül, hogy az alkalmazott szabályok alkalmazhatóságát alaposan megvizsgálta volna, s így a felek megterhelése mellett még a fellebbezési hatóságoknak is sok fölösleges munkát okoztak. Másodszor a többnyire alacsony fizetési osztályba tartozó tévedő tisztviselő anyagi romlása nélkül sok esetben be sem lehetett hajtani az illetéket és így a kincstár mégis kárt szenvedett. Végül az a fél, akinek a javára a tévedés történt, érdemetlenül jutott előnyhöz. Ezek az okok indították arra az akkori kormányt, hogy a kincstár részére a pótilleték kiszabásához való jogot biztosítsa. Ezt a jogot a javaslat is biztosítani kívánja a kincstár részére. A szakasz rendelkezései lényegben megegyeznek a most érvényes szabályokkal, csak világosan kifejezésre juttatják azt, hogy a kiszabási jog általános elévülése után a pótilleték kivetésének sem lehet helye. A közigazgatási bíróság ítélete után pótilleték kiszabásának már helye nem lehet. Egymagában az a körülmény azonban, hogy a fél a másodfokú határozat ellen panasszal élt, mindaddig, míg a bíróság az ítéletet meg nem hozta, nem akadályozhatja meg a pénzügyi hatóságot, hogy a pótilletéket kiszabja és az a körülmény, hogy a bíróság utóbb az alapilletók felett határozott, az ítélet meghozatala előtt kiszabott pótilleték jogtalanságát nem állapíthatja meg. A szakasz utolsó bekezdése a pénzügyi hatóságnak olyan jogot biztosít, amelyet eddig is állandóan gyakorolt s amelyet az állandó bírói gyakorlat is elismert, amely ellen azonban épen a jogászvilág, különösen az ügyvédek,, állandóan tiltakoztak. Abból indulnak ugyanis ki, hogy a fellebbezési hatóság a fellebbező fél hátrányára az elsőfokú határozatot nem változtathatja meg. Ez a magánjogban kétségkívül fennálló jogelv (Pp. 503. §.) azonban itt nem alkalmazható. Elsősorban azért, mert a polgári perben mind a két peres félnek van az elsőfokú ítélet ellen fellebbezési joga, tehát ha valamelyik az ítéletben megnyugodott, nem kíván többet, mint amennyit neki az első bíróság megítélt, a bíróság nem lehet abban a helyzetben, hogy többet ítéljen meg a javára. A pénzügyi szabályok azonban a kincstárnak nem adnak jogot az elsőfokú kiszabás megtámadására. Ezzel szemben azonban megadják neki az éppen előbb elmondottak szerint azt a jogot, hogy pótilletéket szabhasson ki. Csak az eljárás bonyolítása és fölösleges munka^ szaporítás volna tehát, ha ilyen esetben arra kényszerítené a törvény a pénzügyi hatóságot, hogy amennyiben a fellebbezés tárgyalása során jött r a arra, hogy a kiszabás téves volt, elutasító határozatot hozzon ós azután külön intézkedjék az előbbi bekezdésekben szabályozott pótilletékek kiszabá c a iránt.